Genocídium atroxinak nevezik a kimondhatatlan kegyetlenséggel elkövetett népirtást. Ebbe a kategóriába esnek 1939-től az ukrán ultranacionalisták, valamint az őket segítő ukrán parasztok által a Lengyel Köztársaság délkeleti végvidékének többnyire lengyelek ellen elkövetett tömeges, különös kegyetlenséggel végrehajtott gyilkosságai is. Az ukránok célja az volt, hogy írmagja se maradjon másnak rajtuk kívül e területen, így biztosítva annak megszerzését országuk számára.
A halottak számát, a megölt zsidókkal, örményekkel, cigányokkal, oroszokkal és a lengyelekkel szimpatizáló ukránokkal együtt félmillióra becsülik. Azért lehet csak becsülni, mivel az ukrán hatóságok a mai napig nem engedélyezték a földi maradványok kihantolását.
Nemrégiben megjelent egy könyv a Szülőföld könyvkiadó gondozásában, amely segítséget nyújt abban, hogy megismerhessük, mi történhetett ezekben a véres években Lengyelország e régiójában. A Lenvirágok a véres mezőkön két szerzője, Johanna Urbanska hungarológus, műfordító, a budapesti Lengyel Intézet korábbi igazgatója és Máthé Áron történész-szociológus, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökhelyettese bemutatja azokat a forrásokat, amelyekből kiviláglik, milyen segítséget és menedéket nyújtottak a lengyel lakosságnak a helyszínen állomásozó magyar honvédek. És hogy miért lenvirágok?
A genocídium atroxi legnagyobb vérengzését 1943 júliusában hajtották végre Volhíniában, lenvirágzás idején. Így vált a lenvirág a lengyelek szemében a több tízezer ember, főként nők, gyermekek és idősek kivégzésének jelképévé.
A szerzőpáros már a kötet elején leszögezi, nem az volt a céljuk, hogy bemutassák a világháború idejének teljes lengyel–magyar, illetve lengyel–ukrán viszonyrendszerét, valamint a népirtás és a volhíniai mészárlás minden konkrétumát. Könyvük középpontjában elsősorban az áll, hogy a magyar honvédek mikor és miként nyújtottak segítséget a vész elől menekülő lengyel emberek számára, ami vélhetően sok újdonsággal fog szolgálni a magyar közönség számára.
