A Kossuth-díjas zenész ennek köszönheti, hogy nem lett végül kémikus 

Eredics Gábor, a Vujicsics Együttes alapító tagja, a Zeneakadémia Népzene Tanszékének létrehozásában oroszlánrészt vállaló zenész és pedagógus, az MMA akadémikusa, a Dankó Rádió csatornaigazgatója nemrégiben ünnepelte 70. születésnapját egy nagyszabású koncerttel a Zeneakadémia Solti-termében. Az esemény több más fontos jubileum találkozása is volt, tükrözve a népzene iránti elkötelezettségét és a magyar zenei életben betöltött meghatározó szerepét. Eredics Gáborral a kerek évfordulókról és életre szóló, meghatározó élményeiről is beszélgettünk.

A kerek születésnap mellett számos más évforduló is összekapcsolódott az ünnepi koncerten. Fotó: Polyák Attila

A Zeneakadémia Solti -termében rendezték meg a születésnapi ünnepséget (Fotó: Felvegi Andrea)

– A Zeneakadémia fontos helyszín az életében. Milyen emlékei fűződnek ehhez az épülethez?

– Egy nagyon fontos emlékem is kötődik a Solti-teremhez. Édesapám kertésztervező volt, és voltak olyan szünidei munkák, ahol diákok is bekapcsolódtak kertészeti feladatokba. Emlékszem, hogy karvezetős hallgatók is voltak közöttük, akikkel jó barátság alakult ki. Amikor diplomakoncertjük volt, arra édesapám minket is bevitt. A családban mindannyian tanultunk zongorázni, de én akkor voltam először a Zeneakadémia épületében. A szünetben be tudtam menni az előcsarnokba, és én, a pomázi felvégi gyerek betekinthettem a nagyterembe. Földbe gyökerezett a lábam: egy fiatalember feltűrt fehér ingujjban valami fantasztikusan zongorázott. Könnyen lehet, hogy ennek az alkalomnak köszönhető, hogy nem lettem végül kémikus, hanem a zenészpályát választottam. 

– A kerek születésnap mellett számos más évforduló is összekapcsolódott ezen az ünnepi koncerten. Melyek ezek?

– Bolya Mátyás, a Népzene Tanszék vezetője figyelt fel arra, hogy 

itt nagyon sok évforduló találkozik, köztük a Zeneakadémia 150. évfordulója. Az önálló Népzene Tanszék is 15 éves, ami nagy büszkeségem. Jó érzés volt látni például az Erkel és Liszt által alapított tanszékek mellett a Népzene Tanszéket is a legfrissebb egyetemi dokumentumokban. Tavaly volt a Vujicsics Együttes ötvenéves, én is ötven éve foglalkozom népzenével.

– Milyen szerepet tölt be most az életében a népzene tanítása?

– A mai napig tanítok, most már nyugdíjasként, de ugyanolyan aktivitással dolgozom. Nagyon örülök annak, hogy talán az egyik legszebb munka, ami népzenésznek adódhat: én taníthatom a népzenét a klasszikus zenész és a jazz-zenész hallgatóknak, valamint a rendkívüli tehetségek osztályába járó muzsikuspalántáknak. Ez egy felemelő és szép feladat. Úgy szoktam mondani, hogy „preevangelizációt” vállaltam, hiszen a szájhagyományos zenei kultúra, a népzene szeretetébe invitálom azokat a nyitott és befogadó fiatalokat, akik ugyan más zenei műfajt választottak élethivatásuknak, de így ráláthatnak, megszerethetik, élményeket és inspirációt kaphatnak a népzenéből. Ez talán a mindent beteljesítő szolgálat számomra.

– A zongora mellett hogyan került a kezébe a basszprím tambura, ami a Vujicsics Együttesben az egyik fő hangszere lett?

– A Vujicsics Együttes ötven évéhez hozzátartozik az, hogy először olyan hangszereket használtunk, amelyek kézre álltak. Nekem a zongora és orgona mellett a harmonika volt az első ilyen. Egyszer csak kiderült, hogy a délszláv népzenében a tamburacsalád hangszereinek nagyon fontos szerepük van, és akkor tudatosan megtanultunk tamburákon zenélni. Én a basszprímet választottam, ami egy alt fekvésű hangszer, de prímtamburát, csellótamburát, brácstamburát is beszereztünk. Így alakult ki a teljes tamburazenekari felállás. 

Egyébként mi kezdetben a magyar népzenében is elmélyedtünk, használtunk széki kontrát, tekerőt is. Ausztráliai turnénkon 1985-ben például koncertprogramunk fele részében magyar zenét játszottunk.

– Az ön szerb gyökerei is megerősítették ezt a zenei irányultságot?

– Mi a táncházmozgalom gyermekei vagyunk. Elkezdtünk Pomázon is – ahol felnőttünk – kutakodni adatközlők és népi hangszerek iránt. A magyar népzenét nem sikerült felkutatni, viszont a szerb közösség hagyománya nagyon szép volt. Hamar világossá vált, hogy rendben van, hogy megszerettük a széki zenét is, de ha mi pomázi fiatalként széki zenét játszunk, és közben a pomázi hagyomány, ami a szerb közösséghez kötődik, kipusztul, mert nincs fiatal, aki bekapcsolódjon, akkor ez így vállalhatatlan. Tehát eldöntöttük, hogy mi a helyi szerb közösség hagyományát éltetjük tovább, mert helyettünk azt más nem fogja továbbvinni. Utána vált fontossá, hogy az üknagypapa még szerb pópa volt Csobánkán, sőt püspöki helynöki, adminisztrátori szerepkört is ellátott és nagyon szépen énekelt. Akkor az is felmerült, hogy amiket mi megtanultunk, még ő is táncolhatta és énekelte.

– Csaknem tíz éve vezeti a Dankó Rádiót is. Mi volt a fő cél, amikor elvállalta ezt a feladatot?

– Először azt hittem, hogy talán tévedés lehet, hogy egy népzenész kap egy ilyen feladatot. Nagyon hamar kiderült azonban, hogy nem így van. 

Ez egy nagy megtiszteltetés nemcsak nekem, hanem az egész népzenészszakmának – egy népzenészt hívtak ide, akinek a zenei ízlése a népzene és a klasszikus zene felől alakult ki. Erre van szükség ahhoz, hogy az egyébként sokszor nem a helyén kezelt műfajokat is, mint például a népies műdal és a magyar nóta, vissza lehessen hozni abba az esztétikai megítélésbe, ami ehhez a műfajhoz hozzátartozik.

 Fontos tudni, hogy épp olyan identitásmeghatározó zenei kultúra ez, mint a falu hagyománya. Nekem ez is egyfajta „preevangelizáció”, hogy minél magasabb színvonalú felvételek készítésével, archívumokból való felkutatásával ezt a műfajt is – ide tartozik az operett és az örökzöldek is – meg tudjuk őrizni. Ez teszi otthonossá számunkra a Kárpát-medencét, és így a magyar zenék rádiójaként egy nagyon fontos hivatást töltünk be.

– A sok évforduló kapcsán várható-e a közeljövőben további kiemelkedő rendezvény, ami a Vujicsics Együtteshez vagy önhöz köthető?

– Tavaly voltunk nagyon aktívak, az ötvenedik Vujicsics-évfordulón rengeteg koncertünk volt. November 9-én a Nádor-teremben lesz egy Kertész Lajos-emlékest, amin mi is játszunk. Lesz egy másik fontos koncert is: a Levente Alapítvány jótékonysági rendezvénye november 29-én Szentendrén, amit teljes egészében a Vujicsics Együttes ad. A koncertbevételből a tehetséges, pályára készülő muzsikuspalántákat támogatja az alapítvány. Rendkívüli megtiszteltetés, hogy az Eredics Gábor 70 koncert a Zeneakadémia 150 koncertsorozat és jubileumi események részeként került be az őszi hangversenynaptárba. Videófelvétel is készült, ami azért jó hír, mert a terem nagyon hamar megtelt, nem mindenki fért be, de a műsor adásba kerülésével ők is szép élményben részesülhetnek.