Charlie elárulta, milyen nagy dobásra készül

Charlie – akit a fővárosi közönség legközelebb február 15-én láthat a Budapesti Kongresszusi Központban – 78 évesen sem lassít. Mint mondja, nem akarja széthajtani magát, bár a kitűzött évi negyven koncertet öttel már így is túllépte. De boldog, hogy megadatott neki ez a pálya és hogy még mindig színpadon állhat. A hazai könnyűzene élő legendáját kérdeztük jazzidentitásáról, arról, hogy énekesnek vagy zenésznek tartja-e magát inkább, de beszélt a „szemmel hallgatásról” és a zenei utánpótlásról is.

Horváth Charlie Fotó: Lettner Kriszta

– Legutóbb a Charlie Special Trióval láttam fellépni, mely formációt két kiváló jazz-zenésszel, Tzumo Árpád zongoristával és Egri János bőgőssel alkotják. Különleges élmény volt, sajátos atmoszférával, klubkoncerthez illő repertoárral – jazz standardek és blues örökzöldek is felcsendültek. Mikor szerette meg a jazzt?

Charlie boldog, hogy megadatott neki ez a pálya és hogy még mindig színpadon állhat (Fotó: Lettner Kriszta)

– Már gyerekkoromban. Amikor a balettintézetbe jártam, az utolsó években apukámtól kaptam egy trombitát. ’56 –’57 körül kerültem a balettintézetbe, jártak ide artisták, zenészek, ők nyolcadiktól az érettségiig, mi pedig Somló Tomival negyedik általánostól. Én balettos voltam, Tamás artista, egy padban ültünk. Kimentünk a Louis Armstrong-koncertre, az idő tájt még nem ment a beatzene, nem volt Beatles, nem volt Rolling Stones. Klasszikus felállású zenekarok voltak, ilyen volt a Nebuló, amelyet rendkívüli zenészek alkottak, például Kristóf Gábor, aki több mint negyven évig volt a müncheni stúdió fúvós szekciójának a vezetője. Tőle tanultam az első időkben trombitálni. Dixielandes, improvizatív zenét játszottak. Olyasmit, mint Louis Armstrong. Innen indult minden.

Charlie és a jazz

– Három jazzlemeze is megjelent később – 2001-ben Jazz, 2002-ben a Soul & Jazz, 2003-ban pedig a Funky, Soul and Jazz.

– Amikor elkezdtem muzsikálni, nyitott voltam mindenféle stílusra, de a jazzidentitásom mindig megvolt. 

Egri Jancsival nyolc évet játszottam a zenekaromban, közreműködött a jazzlemezeimen, Tzumóval pedig később ismerkedtem meg. Világszínvonalú zenészek, ez nem kérdés. A Charlie Special tényleg speciális, hiszen jazz standardeket variálunk át, és persze az én dalaim is elhangzanak a koncerteken, de kicsit átformálva, merészebb hangszerelésben. Az utóbbi években körülbelül háromszor léptem fel ezzel a formációval a Budapest Jazz Clubban, minden alkalommal duplán, mert nagy volt az érdeklődés. Sokat játszottunk az akkor még Fekete-Kovács Kornél vezette Budapest Jazz Orchestrával is. Tőlem jött az ötlet, hogy legyen egy közös műsor a Budapest Jazz Orchestrával, ők ugyanis korábban nem léptek fel énekesekkel, instrumentális zenekar voltak. Ez egy óriási dolog volt, élőben vettük fel ezeket a koncerteket, így jelentek meg a lemezeink. Velük egyébként még van egy nagy tervem. Rengeteg olyan dal van, amit még szeretnék megcsinálni velük. Fejben már össze is állt, hogy mik lesznek ezek. Épp pár napja hívott fel Schreck Feri (a Budapest Jazz Orchestra alapító tagja és a harsonaszekció vezetője – a szerk.), hogy kijönnének hozzám, hogy átbeszéljük a dolgokat. Ezt még meg szeretném csinálni, bízom benne, hogy jut rá idő. Azért fogalmazok óvatosan, mert a Tzumóval és Egri Jancsival játszott koncertet is felvettük, de még arra sem volt időm, hogy átnézzem. 

Én már nem akarok stúdiófelvételt, csak élőt. Annak sokkal nagyobb súlya van, sokkal jobban húz, megvan a szépsége annak is, hogy benne maradnak a hibák. 

Nem mindenkinek van affinitása többféle stílust csinálni, nagyon boldog vagyok, hogy bennem ez megvan, talán erre születni is kell. És kellett az a külföldön töltött tizenöt év is, amikor lehetőségem volt szinte mindent elénekelni. Úgyhogy kipróbált ember vagyok ilyen szempontból, és a jazz nagyon közel áll hozzám.

– Ahogyan a blues, a soul, a funky és a rock is.

– Igen, a zene az nagyon érdekes, a világ legszebb dolga. De mindent csak akkor szabad csinálni, hogy ha jól tudsz hozzányúlni. A blues például egy pentaton skála, nagyon jól kell tudni játszani ahhoz, hogy elismerjenek. A blues egyébkén mára átalakult, régen négy akkord volt, most már 18. Aztán van a pop műfaja, amit most nagyon kedvelnek az emberek, ott meg egy akkord elég, sokkal nagyobb a hangsúly a szövegeken. Énekelni sem nagyon kell tudni, ha van füst, fény, kirakat. Szokta mondani egy zenészem, de állítólag én mondtam először, hogy az emberek szemmel hallgatják a zenét. Nem mindenkinek van rá füle.

„Rengeteg zenét kell hallgatni”

– Egy kisebb klubkoncerten sok múlik az improvizáción, annak sikerességén. Mit gondol, ez adottság vagy egy fejleszthető képesség?

– Úgy gondolom, ahhoz, hogy ez jól működjön, rengeteg zenét kell hallgatni és rengeteg dalt el kell énekelni mindenféle műfajból, és nekem erre megvolt a lehetőségem. A Pannónia Express-szel tizenöt évig minden nap játszottam külföldön. Meg kellett állni a helyedet, ez nem vendéglátózás, ez egy nagyon nehéz műfaj. Muzsikálni kellett, show-t kellett csinálni, konferálni kellett angolul. A kérdésre visszatérve, talán is-is, fejleszthető az improvizáció, csak nagyon sok munkával. Végülis az egész dolognak a lényege, hogy amikor egy kisgyerek elindul és van érdeklődése egy bizonyos zenei világ felé, akkor az vonzza, kitartóan vonzza. Ez meg tud határozni egy életet. 

A legfontosabb a kitartás, és hogy szeresd a végtelenségig azt, amit elkezdtél.

Fotó: Barta Imre

– Inkább zenésznek vagy énekesnek tartja magát? Trombitán, gitáron és kongán is játszik, a hangszeres múlt pedig egyértelműen tetten érhető a színpadi kommunikációjában is. Könnyedén, erőfeszítés nélkül „beszélget” a zenésztársaival a koncerteken.

– Nem énekesnek indultam. Amikor a Deccával elkezdtük, Molnár Gyuri gitározott, Fábry Zolika basszusgitározott, ő egyébként artista volt, mint Somló Tomi, a dobosunk Benson István volt, én pedig trombitáltam. Így kezdtünk el muzsikálni, és már akkor is nagyon érdekes dolgokat játszottunk. Valahogy kialakult a zenei világunk, és amikor elkezdtünk próbálgatni, akkor merült fel, hogy csináljunk vokált. Na de ki tud énekelni a zenekarban? Kiderült, hogy én. Fonetikusan leírtuk a dalokat, játszottuk a Sweet George Brown-t, a Beatles kevésbé ismert dalait, sok mindent. Később a Generál-korszak is rendkívüli volt, mi voltunk az első zenekar, aki funky-t játszott Magyarországon, de más miatt is különleges volt, például azért mert ebben a zenekarban kongáztam, az országban elsőként. Azt mondják, a Generál megelőzte a korát, én sem gondolom másképp. A „lökd ide a sört”-höz képest a funky tényleg egy teljesen más történet. 

Az Isten remek zenészekkel áldott meg, mindig a legjobb dobosokkal, a legjobb zongoristákkal játszhattam,

közülük sajnos már sokan fönt vannak, akik még megvannak, azokkal tartom a kapcsolatot.

Megszépült múlt

– Mi a véleménye az utánpótlásról?

– Nagyon sok a tehetség az országban, de a szörnyűség az, hogy aki felteszi az életét erre az egészre és már világszínvonalú muzsikus, nem feltétlenül jut előrébb. Ami a jazzt illeti, szerintem kezd populárisabbá válni, az emberek kezdik megszeretni, megérezni ezt a műfajt. De minden a rádión, a televízión, az újságon és az interneten múlik. Ha van tíz ember, aki felkarolja ezt a zenei műfajt, már előrébb vagyunk. Régen egész másképp volt. Csak az ORI (Országos Rendező Iroda – a szerk.) működési engedélyével lehetett fellépni, OSZK-vizsgát (Országos Szórakoztatózenei Központ – a szerk.) kellett tenni, ott kaptam „A” kategóriát, Toldy Marika adta át nekem. Le kellett írnom a saját kezemmel száz dalt egy füzetbe, a kotta alá a dalszövegeket, magyarul, angolul egyaránt, és csak úgy mehettél be énekelni, hogyha előtte volt egy technikai vizsgád. Leütöttek egy hangot zongorán, énekelj rá egy tercet, egy kvartot, egy szeptet, ha ezt nem tudtad, akkor már be sem mehettél énekelni. Most felgyorsult a világ, most már őrületek vannak. A mostból nézve megszépül ez az időszak.

– Hetvennyolc évesen is nagyon aktív, telt házasak a koncertjei. Hogy bírja a gyűrődést?

– Mondtam a menedzseremnek, hogy évi negyven bulinál ne legyen több, de most hozzájött még négy. Emellett Fenyő Mikinek – akinek innen is gyors gyógyulást kívánok – el kellett most vállalnom az egyik lemondott fellépését, így most már 45 buli van. Ennél többet nem szeretnék, mert tisztességesen akarom megcsinálni a dolgaimat, és nem akarom széthajtani magamat. De nagyon boldog vagyok, hogy megadatott nekem ez a pálya. Hetvennyolc éves múltam, még mindig színpadon vagyok. Ez óriási dolog, soha nem gondoltam volna, hogy ennyire szeretni fognak az emberek.

Horváth Károly „Charlie” 1947. október 28-án született Ondódban. Első zenekara az 1967-ben alakult Decca (későbbi Olympia) volt. 1975-ben a Révész Sándorék távozása után formálódó új Generál együttest erősítette. A Pannonia Express kötelékében Svájctól Norvégián és Spanyolországon át Japánig és az Egyesült Államokig voltak fellépései. 1990-ben hazatért, és a Tátrai Tibor által alapított Tátrai Band énekese lett. Szólókarrierjét 1994-től indította, első, Charlie című korongja platina-, majd gyémántlemez lett, az 1995-ös Mindenki valakié című albuma már elővételben aranylemez és az év legjobb rockalbuma lett. Legutóbbi lemeze a 2020-ban megjelent Mindenen túl. 1997-ben Liszt Ferenc-díjjal ismerték el a munkásságát, 1998-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét. 2003-ban Budapestért díjat, 2006-ban Artisjus-életműdíjat, 2020-ban Petőfi Zenei díj életműdíjat, 2021-ben Fonogram-díjat, 2025-ben Prima díjat vehetett át.