A társadalom kiiktatta a hősöket

Kiss-B. Atilla Kossuth-díjas operaénekes, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem adjunktusa, a Magyar Művészeti Akadémia elnökségi, az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia rendes és a Magyar Állami Operaház örökös tagja február elsejétől a Budapesti Operettszínház főigazgatója. Operaénekesi karrierjének kezdetéről, a főigazgatói poszthoz vezető útról, az új évadról és terveiről beszélgettünk.

„Még a látszatát is el akarom kerülni annak, hogy a színházat egyedül irányítom” Fotó: Bach Máté

– A Gyulai Várszínházban mutatkozott be 1992-ben, Erkel Ferenc Bánk bán című operájának címszerepében, majd 2002-ben a Káel Csaba rendezte filmnek is ön lett a főszereplője. A köztudatban neve összeforrott a karakterrel. Mesélne a Bánk bán előtti időkről?

– Az operaénekesi karrier kezdete majdnem egybeesik a Bánk bánnal, ugyanis alig végeztem el a második évemet a kolozsvári zeneakadémián, amikor már debütáltam a nagyúr címszerepében. Tulajdonképpen ennek már 25 éve múlt, gyakorlatilag a Bánk bán azóta az egyik másik énem, tehát jogos a köztudatban az azonosítás. De ugyanakkor még számtalan olyan főszerepet tudnék sorolni, amellyel hasonlóképpen azonosultam, csakhogy azoknak a szerepeknek, azoknak az operáknak nem adatott meg, hogy filmre rögzítsük őket vagy akkora közönség elé kerüljenek, mint a Bánk bán.

– Nem volt még túl fiatal a szerephez?

– Egy fiatal énekesnek nagyon fontos az, hogy megelőlegezzék neki a bizalmat. A tanárnőm, Kriza Ágnes azt mondta: „Tanuld meg a szerepet, majd hozzáérlelődsz. De csak úgy tudsz, ha benne érlelődsz.” Lehet, hogy egy kicsit korán indultam a szerepben, de neki lett igaza. Szinte ugyanolyan fiatalon, két évvel később a luxemburgi tanulmányaim alatt, másik mesterem, Ionel Pantea útmutatásai mellett elénekeltem a mantovai herceget is a Rigolettóban. Hamarabb kaptam meg a szerepeket, mint ahogy lett volna időm álmodni róluk.

– És az ezt megelőző időszakban?

– Nyilván volt egy ezt megelőző időszak is, amiről keveset beszélek, hiszen ritkán vetődik fel ennek a kérdése. Volt egy népdalénekes időszakom, Sepsiszentgyörgyön, a Vadrózsák Művészegyüttesnek voltam a szólistája, 1983-tól 1989-ig ez töltötte ki a szakmai életemet, illetve ’83 előtt volt még egy, ma úgy mondanánk, hogy alternatív színjátszó időszakom. Tagja voltam a Kolozsvári Stúdiószínpadnak, minket hívtak a Kolozsvári Állami Magyar Színházba tömegszereplőknek, és tulajdonképpen ott oltódott belém a színház szeretete.

– Kegyes volt önhöz a sors, hiszen a Bánk bán után is főszerepeket énekelt. Van kedvenc szerepe, kedvenc rendezője, kedvenc karmestere?

– A Bánk bán után… sorolhatnám Tosca Cavaradossiját, Turidduját, A Nyugat lánya Dick Johnsonát, a Janácek-operákat, a Jenufát és A Makropoulos-ügyet, a Jenufában mindkét tenor szerepet, továbbá Radamest, Don Alvarót, Kalafot, Lohengrint és Don Josét. Az már egy szakmai közhely, hogy mindig az a kedvenc, amivel éppen foglalkozom, de tényleg így van. Ezek olyan összetett és nagyszerű szerepek, amelyekben ha egyszer valakinek része volt, akkor nem hiszem, hogy bármelyiket a másik rovására ki tudná választani. Nyilván az is számít, hogy ki a rendező, hogy ki a karmester, akivel az ember azt a szerepet éppen életre hívja.

– Jöttek tehát a szerepek. Majd a díjak, a különféle tagságok, a tanítás.

– A művészi életnek is vannak etapjai, minden életszakasznak más-más a fontossága. Van egy tanulási, egy kibontakozási és egy továbbadási szakasz. Ahogy a szerepeimet sem kerestem, egyszer csak szembejött a lehetőség, hogy taníthassak. Rövid ideig a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán, aztán a Zeneakadémián. Mindeközben ugyanígy megtalált a Magyar Művészeti Akadémia, mert ugye akadémikusnak nem lehet jelentkezni, oda az embert vagy érdemesnek tartják felvenni, vagy sem. Nagy tisztelettel és nagy örömmel fogadtam el a tagságot. Ezzel párhuzamosan, de nem ennek függvényében ugyanígy megkeresésre kerültem be kurátornak a Nemzeti Kulturális Alap színház- és táncművészeti kuratóriumába.

Művészeti oktatóként az ember nyilván a tehetséggondozást is komolyabban veszi, gondolok itt mesterkurzusokra, zsűrizésekre, versenyekre való felkészítésekre. Ezeket a feladatokat is természetesen örömmel és szívesen látom el.

– Van olyan tanítványa, akire különösen büszke?

– Igen, de a tanítványaimmal is úgy vagyok, mint a szerepeimmel: ha egyiket-másikat kiemelem a sorból, akkor a többit nem kezelem megfelelő méltányossággal és figyelemmel. Vannak látványosabb eredményt elért tanítványaim, így ha mindenképpen meg kell említenem valakit, akkor az Ninh Duc Hoang Long vietnami növendékem, aki két alkalommal nyerte meg korcsoportjában a nemzetközi Simándy József-énekverseny első díját, megnyerte a Virtuózok korcsoportjában az első díjat, és most frissen lett megosztott első díjas a Lehár Ferenc nemzetközi énekversenyen. De egytől egyig szorgalmas és tehetséges növendékeim vannak. Szeretem őket és büszke is vagyok rájuk.

„Még a látszatát is el akarom kerülni annak, hogy a színházat egyedül irányítom”
Fotó: Bach Máté

– Operaénekesként megpályázta egy operettszínház főigazgatói posztját. Nincs ebben ellentmondás? Hogyan vélekedik a műfajról?

– Az operett az egyik lehetősége a totális színháznak. Komplexebb az operánál is. Tőlem soha nem volt idegen, repertoárom szerves részét képezi Szu-Csong, Barinkay vagy a Cigányszerelem Józsijának szerepe is.

– Mivel telt az idő a pályázati eredmény kihirdetése és a főigazgatói szék elfoglalása között, illetve azóta?

– A február elsejéig tartó folyamat a színház átadás-átvétele volt. Az én és az ügyvezető társam útmutatásai és elvárásai alapján, és nyilván a törvényi szabályozás értelmében, az elődeink előkészítették az intézmény átadását, mi ennek az átvételét. Az eltelt időszakban az elsődleges cél az intézmény zökkenőmentes működtetése volt. Az előadásainkra kíváncsi közönség semmit nem érzékelhetett az igazgatóváltásból. Az elmúlt időszakot telt ház és a nézők elégedettsége jellemezte, a művészeink feladataikat profi módon oldották meg.

– Nem voltak nehézségek az átmeneti időszakban?

– Az elmúlt években a színház több nehéz időszakon is átment, ezért a hivatalba lépésemet követően elsődleges feladatom volt, hogy a folyamatos, nyugodt művészi alkotómunka feltételeit biztosítsam. Érzékeny helyzet ez, amelyben különös jelentősége van a nyitott, szakmai bizalmon alapuló együttműködésnek, melyet a vezetés és a művészek megelőlegeztek egymásnak. Azt hiszem, az Operettszínház társulata megértette, hogy nem azért kezdtük meg a munkát az intézmény élén, hogy a karrierünket megkoronázzuk. Az előzetes céljainknak megfelelő, komoly munkát vállaltunk, az elkövetkezendő években ezt szeretnénk a színház művészeivel és dolgozóival közösen véghezvinni. Az én célom az, hogy a társulat értse, elfogadja azt, amit képviselek, én pedig mindig nyitott legyek arra, hogy ők ugyanezt a megértést és elfogadást kapják tőlem. Az ehhez szükséges közös nyelv megtalálása fontos számomra.

– Sikerül biztosítani a folytonosságot az eddigi partnerekkel?

– Nyilván része a munkámnak a tárgyalás a külföldi és belföldi együttműködő partnerekkel, és fontos biztosítani a folytonosságot. A sikert a saját szememmel láttam, hiszen elkísértem a társulatot A víg özvegy dubaji vendégjátékra és az izraeli magyar kulturális évad nyitó operettgáláira is. A nagyon sikeres A szépség és a szörnyeteg turnén a társulat szívesen vesz részt, ennek lehetséges folytatását azonban hosszas egyeztetésekkel, tárgyalásokkal kellett szabályozni. Egy olyan feltételt szabtam a külföldi partnereimnek, hogy itthon is szeretném játszani a társulattal az előadást. Ennek két oka van: egyrészt az előadók örülnek neki, ha erre lehetőség van, másrészt a magyar közönség is várja. Fontosak a nemzetközi, művészi együttműködések. Tárgyalunk a kijevi testvérszínházunkkal, a Kolozsvári Állami Magyar Operával és az Eszéki Horvát Nemzeti Színházzal, valamint szentpétervári és moszkvai partnereinkkel is.

– Idézek a pályázatából: „Az Operettszínháznak erőteljes értékrendbeli és művészeti irányváltásra van szüksége.”

– Elsősorban a minőség, a szerző- és a stílushűség, a következetes és igényes műhelymunka az, amely az általam célba vett új irányt mutatja. Azt gondolom, hogy ez egyedül nem megy. Még csak a látszatát sem akarom kelteni annak, hogy ezt a színházat egyedül irányítom, egy erős csapatra van szükség ahhoz, hogy az ember meg tudja valósítani azt, amit vizionált. Nagyszerű kollégáim vannak. Pfeiffer Gyula fő-zeneigazgató, aki egy nagyon igényes muzsikus, vezeti a zenei vonatkozásokban a színházat. Az ügyvezető igazgató feladata igen összetett és sokrétű munkakör. Kriza Zsigmond személyében egy tapasztalt kolléga tölti be ezt a pozíciót, aki régóta foglalkozik a színházművészet rendszerszintű működésével. A mozgásművészet miatt is nyugodt vagyok, mert Apáti Bence magas szakmai szinten felügyeli és koordinálja a színház balettkarát és musicalegyüttesét, gazdasági vezetőként pedig a tapasztalt Maróti Szilvia erősíti a csapatunkat.

– Szintén a pályázatában olvasható: „A műfaj és az intézmény nemzetművelésre hivatott mivolta nem teljesedik ki.” Kifejtené ezt?

– Szeretném, ha a nézőink és az előadóink egyaránt büszkék lennének arra, hogy egy olyan műfaj örökösei vagyunk, amelyhez a mi temperamentumunk és kultúránk a kulcs. Szeretném, ha a színház sokkal intenzívebben lenne jelen a Kárpát-medencei kulturális közéletben. Továbbra is fontos, hogy a kőszínházi évadon túli időszakban se nélkülözzön minket a közönség. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon Vidnyánszky Attila rendezésében mutatjuk be nyáron az új Csárdáskirálynőnket, majd szeptemberben ezzel nyitjuk az évadunkat. A tradícióknak megfelelően idén is vendégeskedünk Baján, ahol a közönség igényeit figyelembe véve az Apácashow című előadással készülünk. Remélem, hogy előbb-utóbb összeáll annak az anyagi háttere is, hogy a marosvásárhelyi Vásárhelyi forgatagban is részt vegyünk. Úgy érzem, a társadalom kiiktatta a hősöket és deheroizált mindent. Pedig szükség van a magyar huszárvirtusra, és akár felnőttként is szívesen látogatunk el Tündérországba. Petőfi Sándor János vitéze, ez a magyar népléleknek oly kedves hős, Kacsóh Pongrácnak köszönhetően, Bozsik Yvette rendezésében novembertől nálunk is újra életre kel. A tisztán szeretni tudó, szerelméért akár a menybe, akár a pokolba is elmenő Kukorica Jancsi története olyan modellt mutat a fiataloknak, amilyenre nagy szükség van manapság. Európa kapuját folyamatosan döngetik, és ha nem vigyázunk eléggé, akkor a felhalmozott kulturális értékeinket, mint már egyszer megtörtént Mohácsnál, nagy veszély fenyegeti. Ott akkora veszteség érte a keresztény Európát, főleg Magyarországot, hogy máig nyögjük a kínjait. Azt gondolom, ezt ki kell énekelni magunkból, ezért egy nagyszerű rockmusicalt mutatunk be tavasszal, Mohács 1526 – Európa kapuja címmel, Vincze Balázs rendezésében.

– A Budapesti Operettszínháznak három játszóhelye van. Milyen tervei vannak a Kálmán Imre Teátrummal, illetve a Raktárszínházzal?

– Mind a három színpad a maga adottságai között a színház alapgondolatait mutatja be változatosan. A Teátrumban Tajtékos dalok címmel „Boris Vian-sanzonest” lesz. A fiatalon elhunyt szerzőről kevesen tudják, hogy több mint ötszáz dalt írt és maga zenésítette meg a verseit. Úgy tartotta, „Élni annyi, mint röhögni a halálon és belehalni a röhögésbe”. Ebből az életérzésből, a száz évvel ezelőtt született Boris Vian életművéből kívánunk egy szeletet megmutatni a közönségnek. A Teátrumban egy Magyarországon vadonatújnak számító műfaj is bemutatkozik. A Párizsi randevú című produkciónk egyszerre állít emléket a harmincéves rendszerváltásnak és mutatja be a párizsi Moulin Rouge csillogó világát. A dinner show egy igényesen szórakoztató műfaj, amely a gasztronómiát köti össze a színházzal és a cirkuszművészettel. Másik alternatív helyszínünk a mindössze száz néző befogadására alkalmas Raktárszínház, amelynek intim légköre a nézőnek még átélhetőbbé, megrázóbbá teszi Anne Frank történetét. Grigori Fried monooperáját Rátóti Zoltán rendezésében ismerheti meg közönségünk.

– Arculatformáló rendezvényeket is ígért.

– Már a bérlettájékoztatón megjelenik az új logónk, amely képletesen mutatja az arculat irányát, vagyis azt, hogy az intézmény életében a zene és a színház egyaránt fontos. Ennek az összetett műfajnak mindkét ágát a lehető legelegánsabban szeretnénk művelni. Nyilván a szisztematikus munka, a részletgazdagság az, ami biztosítja az én víziómban azt a minőséget, amelynek meg kell valósulnia. Lehár Ferenc szándéka az volt, hogy megragadja a nézők szívét és behatoljon a lelkükbe. Az én kötelességeim közül a szórakoztatás sem hiányozhat, de – Lehár szellemiségét is szem előtt tartva – célom mindezek mellett közönségünk lelkébe estéről estére útravalót is elhelyezni. Ebben a társulat szorgalma, profizmusa van segítségemre.