Attenborough tavaly ősszel tett le az asztalra egy életműösszegző könyvet és filmet. A címében saját, a Földön leélt csaknem egy évszázadára utaló Egy élet a bolygónkon személyes tanúvallomás, mely egyfajta végső ébresztőnek tekinthető. Karrierösszegzésnek, amely a klímaváltozás és élővilágunk egyre nagyobb ütemben gyorsuló pusztulására hívta fel a figyelmet, valamint kivitelezhető, egyszerű megoldásokkal is szolgált, hogy az emberiség még az utolsó utáni pillanatban visszafordítsa, de legalábbis lelassítsa a negatív folyamatokat. Attenborough ugyanis az utóbbi években rájött, hogy népszerűsége okán hatalma van a nyilvánosság megnyerésére, ezért a legfiatalabbakat is igyekezett megszólítani: 94 évesen csatlakozott az Instagramhoz, ahol egy nap alatt 2,5 millió követőt gyűjtött egy rövid, bemutatkozó videóval.
Az elmúlt években látványosan megváltozott a narratívája is: kiemelt előadóként szólalt fel az ENSZ klímacsúcsán és a davosi Világgazdasági Fórumon, színpadra lépett a Glastonbury zenei fesztiválon is, hogy még a legfiatalabb nemzedéket is elérje üzenetével, de még a YouTube-on válaszolgatott, főleg természetvédelmet érintő, égető kérdésekre. Filmjeiben egyre többet beszélt az állatok élőhelyének szűküléséről, a műanyagszennyezés és klímaváltozás hatásairól. A szintén Netflixen látható, Az élet színei című új, háromepizódos sorozatában viszont azt csinálja, amihez a legjobban ért: mélységes szeretettel tanít és előcsalogatja a bennünk szunnyadó kíváncsiságot, a felfedezésre való vágyat. A világ nem csak az a szűk keresztmetszet, aminek mi látjuk. Ezúttal nem az aggodalmat növeli, hanem egyszerűen a körülöttünk lévő kincsekre mutat rá.
Az élet színei valóban a színekről szól. Arról, hogy mit jelentenek, és milyen szerepet játszanak az állatvilágban. Ha azt gondolnánk, a természetfilmek nehezen tudják átlépni a negatív hírekkel és koronavírussal edzett ingerküszöbünket, szerencsére óriásit tévedünk: tátott szájjal lehet bámulni a kolibrik gallérját, a paradicsommadarak táncát vagy a négyszáz éves evolúciós múltra visszatekintő sáskarákokat. Érdekes tény: nekünk, embereknek háromféle színreceptorunk van, míg a sáskaráknak tizenkettő, ráadásul különbséget tud tenni a polarizált és polarizálatlan fény között is. Az élet színei olyan perspektívákat hoz minden egyes képkockáján, olyan részletgazdagságot, hogy a néző nem fogja közben a telefonját babrálni, hanem eltelítődik a színekkel. A minisorozat második részében a rejtőszínekkel ismerkedhetünk meg, ami önmagában is izgalmas, de amikor az évszakoknak megfelelően színt váltó állatokhoz érünk, azért persze felmerül a kérdés: mi lesz ezekkel az élőlényekkel, ha a hőmérséklet és az évszakok váltakozása kiszámíthatatlanná válik? Attenborough nem rémisztget direkt módon a klímaváltozás mumusával, de nem is tesz úgy, mintha nem létezne. Udvariasan emlékezteti a nézőt, hogy el ne felejtse: mindaz, amit lát, mulandó.
