Fesztivál a hatalom szorításában

A vidéki dzsesszfesztiválok hálózata a kulturális élet sajátos színfoltja volt az 1970–80-as évek Magyarországán. A többnapos rendezvények az ország minden részéből, olykor külföldről is vonzották a jó zenékre és újfajta közösségi élményekre áhítozó fiatalokat.

jazz Fotó: Fortepan / Péterffy István

A Kádár-korszakban alkalmazott kultúrpolitikai gyakorlat az 1960-as években a tiltott kategóriából tűrtnek nyilvánította az addig imperialista válságterméknek bélyegzett amerikai eredetű zenét. Az ideológiai oldódás jeleként 1962-ben a fővárosban megnyílt az első dzsesszklub, lehetővé vált koncertek, sőt fesztiválok rendezése.

A műfaj terjedésének új teret nyitott a Magyar Rádió aktivitása: a monopolhelyzetű médium nemcsak lemezek és saját készítésű stúdiófelvételek sugárzására, hanem helyszíni közvetítésekre és többnapos rendezvények szervezésére is vállalkozott. Utóbbihoz vidéki városokban talált partnereket. A munkamegosztás hasonlóan alakult: a programok összeállítását, megszervezését és a muzsikusok tiszteletdíját a rádió vállalta; az együttműködéshez a helyi kulturális intézmények helyszínekkel és logisztikával járultak hozzá. Az első seregszemle Alba Regia Interjazzfesztivál néven Székesfehérvárott még a Videoton gyár támogatásával indult 1967-ben; a kör fél évtizeddel később Debrecen, Nagykanizsa, Szeged, majd a 80-as évek közepén Salgótarján csatlakozásával bővült.

A fesztiválok különleges szerepet töltenek be a dzsessz és a közönség kapcsolatában. Két-három-négy napos keretben, koncentrált formában kínálják a találkozás lehetőségét a hazai előadókkal és a külföldi sztárokkal. A nyugati kínálattól elzárt Magyarországon azokban az években a dzsessz is a hiánygazdálkodástól szenvedett. A fővárosban a Jazz Ambassadors program részeként 1968–78 között ugyan sorra mutatkoztak be az amerikai dzsessz legendás képviselői, de a vidék nélkülözte az ilyesfajta földi örömöket.

A felülről irányított társadalom kisszerű létezésében fuldokló fiatalok szemében a dzsessz a nonkonformizmus, a spontaneitás és a szabadság ígéretét hordozta, a nagy tömegeket vonzó fesztiválok pedig a kikapcsolódás kötetlen formáit, a másfajta azonosulás lehetőségét kínálták. Ez a másfél-két évtized a hátizsákos népvándorlás kora volt. Laza öltözetű, hosszú hajú fiatalok tűntek fel az utcákon, a megszokottól eltérő színekkel gazdagítva a városképet. Nem mindenki a zenéért kelt útra: voltak, akik a hétköznapok szorításából kilépve feloldódást kerestek a nagy, közös élményekben.

Azokból pedig bőven akadt, főleg Debrecenben, amelynek fesztiválja a 80-as években nemzetközi szintre és rangra emelkedett. A programok világhírű fellépőket hirdettek, az esti koncertekre zsúfolásig telt a kétezer nézőt befogadó Hódos Imre Sportcsarnok. A hangulat gyakran az égbe szökött, némely külföldi muzsikusok olyan ünneplésben részesültek, amilyenhez foghatót nem éltek meg a (dzsessz)javakkal bőségesen ellátott amerikai és nyugat-európai országokban. Az 1972-ben indult fesztivál 1981-ben érte el csúcspontját, amikor a hatnaposra duzzadó szemlén tízezren hallgatták a 22 országból érkezett 40 együttes 250 muzsikusának műsorát, amit tíz európai rádióállomás közvetített.

A fesztivál Debrecenben a 80-as években nemzetközi szintre és rangra emelkedett

Azonban már akkor érződött a fesztivál növekedése és a lebonyolítás körülményei között feszülő problémáknak az előszele, amelyek három évvel később botrányos jelenetekhez, erőszakos hatalmi beavatkozáshoz vezettek. Ezek közé tartozott az olcsó szálláshelyek és étkezési lehetőségek hiánya, a fő helyszínen, a sportcsarnokban a ki-be járás megtiltása, a szűkös büfében állandósuló zsúfoltság és füst, a kiszolgálás elégtelensége, a műsor eseti szervezetlensége. Mintha a rendezők nem lettek volna tisztában a dzsesszfesztiválok sajátosságaival; azzal, hogy a közönség a komolyzenei koncertek elmélyült figyelméhez képest jóval oldottabban viselkedik, olykor változtatja a helyét, a hosszú órák alatt megéhezik, megszomjazik, netán dohányozni kíván, és időnként friss levegőre vágyik. A Kölcsey művelődési központ képzett munkatársai a maguk módján igyekeztek mindent megtenni a sikerért, de erőfeszítéseik kevésnek bizonyultak. Más léptékű, a közönség igényeit jobban figyelembe vevő, kreatív hozzáállásra lett volna szükség.

Ennek hiánya is kiváltó oka volt a debreceni fesztivál fekete napjának 1984-ben. A rend őrei eleve gyanakvással viseltettek a feltűnő külsejű, az éjszakákat parkokban töltő fiatalokkal szemben, gyakorta igazoltatták őket, és minden ok nélkül feloszlatták a zenéléssel kísért utcai csoportosulásokat. A június végén kezdődött négynapos fesztivál harmadik estéjén egy kisebb, sörgőzös társaság a büfében hangoskodással zavarta meg a rendezvényt. A lármázás a koncert után a téren folytatódott, ahol az összegyűlt, szállás nélküli vendégek emelkedett hangulatban hajnalig énekeltek, zenéltek, kukákat ütögettek és üvegeket is törtek. A környék lakói megelégelték a zajt, és a rendőrséghez fordultak. A kivonuló erők fellépését a fiatalok ellenségesen fogadták, durva megjegyzésekkel illették, mire azok feloszlatták a társaságot, egyeseket bevittek, és csak másnap reggel engedtek szabadon.

Az incidens sötét árnyékot vetett az addig békésen zajló rendezvényre. A fiatalok randalírozására természetesen nincs mentség, magyarázat azonban igen. Ahogy a történteknek hangot adó megyei lap kritikusa – e sorok írója – megállapította: „a fesztiválra nem börtöntöltelé­kek érkeznek […] a kellő hang­nem és módszerek haszná­lata elkerülhetővé tette volna a vasárnap hajnali beavatkozással járó atroci­tást […] finomabb, de határozottabb eszközökkel kellene fellépni az alkoho­lizálás megelőzése érdeké­ben, hogy néhány, magá­ról megfeledkezett »néző« ne zavarhassa meg a való­ban érdeklődő, »normáli­san« viselkedő nagy több­ség nyugalmát […] a rendező szervek sem szemléletükben, sem módszereikben nem képe­sek eleget tenni a sajátos követelményeknek.”

Ha nem is a dzsessznapok Altamontjaként, ez a durva közjáték felszínre hozta a rendszer természetéből következő ellentétet, az ifjúság és az elnyomó államhatalom intézményei között kialakult mély bizalmatlanságot és ellenszenvet. A zene ünnepe egy éjszakára a gyűlölet hordozójává vált – hogy aztán a fesztivál másnap és a következő években éthoszának megfelelően, az öröm jegyében folytatódjon tovább.