Nagyházi Márton NemAkárki című moralitásjátékát vasárnap 20 órakor mutatják be a Zsámbéki Színházi Bázison (avagy Műemlék Rakétabázison). A darab a XV. századi Akárkire, a moralitások legismertebbjére reflektál. A középkori műfajban bűnök és erények szerepeltek allegorikus alakokként, hol egyszerűbben, mint Erő vagy Szelídség, hol összetettebben, mint a Jóra való restség vagy a Bűnbánat erénye. Ők küzdöttek egymással, hogy a mindenkori ember, Akárki üdvösségre vagy kárhozatra jusson.
Az író darabja tartja a középkori formát, vagyis itt is allegorikus alakok szerepelnek, és itt is van egy központi figura, akinek a lelkét mérlegre teszik, de a végső elszámolásban már nem ragyog föl az isteni igazság fénye, ahogy az egész tér és cselekmény a valódi fénynek és a valódi sötétnek mintha valami távoli, kisszerű másolata lenne csupán. Ahogy egy másik asszociációnak, Borbély Szilárd Akár Akárki című amoralitásának, úgy ennek a drámának is a jelen erkölcsi és morális válsága a szellemi alapkörnyezete. Akárki itt NemAkárki, a lázadó, az individuum, a forradalmár, az örök kamasz, aki mindent föl akar perzselni, és mindent elölről kezdeni, de szembesül vele, hogy az akárkik, a tömegemberek számára nem létezik valódi újrakezdés: a fölperzselt múlt helyébe a múlt torzképe épül.
Fotó: Fejér János
Nagyházi darabjában mindenki elég gyanús, különösen a lélek fölött alkudozó allegóriák. Aki meg nem gyanús, az nyílt sisakkal szerencsétlen és hülye, és jól fel kell kötnünk a gatyánkat, hogy fölfedezzük a magunk (megbocsátható) esendőségét (is) bennük. Közben mindenféle tragikomikus, Monty Python-i helyzetek és dialógok történnek – kedvencem: „Vándor: Tisztább már a levegő? Hogy vagytok? Kar: Megvagyunk. Temettünk. Kicsit mozog alattunk a föld.”
Ha egy fiatal szerző középkori műfajhoz nyúl, az mindig öröm, hiszen kultúrtörténeti összefüggések felismerése, szellemtörténeti mozgások feltárásának szándéka érezhető a gesztusban. Bízom benne, hogy a misztériummal, moralitással, mirákulummal, passióval való bármiféle foglalkozás hozzájárul ahhoz, hogy szabadon és egészségesen tudjunk gondolkodni a teremtett világ egészéről. Talán még a posztmodern ember torz istenképét is sikerülhet meggyógyítani még világvége előtt.
