Milyen színházat csináljunk kisiskolás gyermekeknek, ha közös popkulturális nyelvet keresünk velük, mégsem nyomnánk bele őket még jobban jelen kultúrkorszakunk általános fogyasztói fősodrába? Ennek a kérdéskörnek a színháztörténeten és módszertanon túl van egy általános kultúrtörténeti vetülete, amely akár erkölcsi színezetű problémákig is elvezet.
A lehetséges megoldások taglalására itt nincs mód, Tompagábor Kornél és Monostori János mindenesetre az abszurd és a szürrealitás jegyében mentek végig a Smaragdvárosba vezető sárga úton. Abszurd színház gyermekeknek? Furán hangozhat, de ha belegondolunk: a Vitéz László is abszurd, sőt groteszk. A kisiskoláskorú, ébredező tudatú gyermek sokszor többféle humorra fogékony, mint a szülei, ezt magam is tapasztaltam jó pár évig, különböző gyerekelőadások résztvevőjeként.
Az Óz mesemusical az alaptörténetet és a karaktereket megtartja, a dramaturgia nagyvonalú – és teheti, hisz közismert és közérthető a mese, nem kell szálazgatni a dolgokat, mehet a színes, hangos, szélesvásznú miliőteremtés tablószerűen összeálló zenei utalásrendszerrel és koncertshow-jellegű pörgéssel. A jó és rossz örök harca Baum könyvében is magától értetődő, már-már csak ürügy egy csodálatos utazás elmesélésére, és a musical él is a kínálkozó szabadsággal. A zenei tabló a gospeltől és a countrytól a stadionrockon át az oldschool rapig vagy épp a kilencvenes évek szintipopjának sufnimonumentalizmusáig feszegeti saját határait. Bár nem élőzenés a produkció, a szürreális jelmezek, a többnyire jó arányérzékkel alkalmazott vetítés, a fényeffektek, a hagyományos, egyszerű és jól bejátszható díszlet meg az egész habarcsaként működő koreográfia így egyben elmenne arénakoncertnek is, amin egymás után lép föl Tina Turner, Bon Jovi meg a Pet Shop Boys.
A sokszínű zenei tabló mellett a mesemusical erőssége a karakterek újragondolása is
Fotó: Hevesi Sándor Színház
Dorka a mesebeli utazása során lényegében mesebeli rocksztárokkal és az őket kísérő gyermekkórussal és tánckarral találkozik. A jó Északi boszorkány gospel- és bluesdíva, a Madárijesztő a búzamezők atletikus, latin amorózója (Dorka egy kondigépből szabadítja ki), a Bádogember a vastelep rockandroidja szájharmonikával, majd lángoló gitárral, a Gyáva oroszlán pedig romantikus, rasztasörényű közlekedési rendőr. Az oroszlán gyávasága: a rendőr rasztasága; ez a blikkfangos, nem elsőkörös rendezői ötlet nem is esik le rögtön, ilyenekért hálás a sokat látott néző. A Kulcsár, vagyis Óz hegesztőszemüveges-cilinderes steampunk figura gépeltérítésre is alkalmas lézerfénygyűrűkkel, és van egy felhúzható marionettbabája is, akiről később kiderül, hogy Bádogember titkos szerelme, Manci.
Dorka pedig egyszerű, vidéki kislány, aki józan paraszti ésszel kezeli a fantáziavilág minden furcsaságát, s közben ő lesz az egész társaság turnémenedzsere a Smaragdvárosba, majd haza. Toto kutya meg az a fajta rajongó, aki minden koncertre belóg valahogy. Dorka egyébként a felnőtt nézők örömére bemutatkozáskor mindig elmondja, hogy Kansasból, pontosabban alsó-Kansasból jött. A Kansast fonetikusan ejtik a darabban – értik, ugye.
A gyerekeket pedig végig lekötik a pszichedelikus jelmezek, a világító fejű pipacsok, Smaragdváros zölden csillogó lakói, a pöttyös mumpicok vagy az enyhén darkosra vett szárnyas majmok szerepeltetése, az egész, klipszerűen összefűzött, szürreális miliő, aminek zenei nyelve és popkulturális utalásai otthonosak a mai szülők többségének, csemetéik számára meg kellően föl van pörgetve az egész. És a pörgéstől sem lesz igénytelen a produkció, csak nagyvonalúan bájos, pimaszul bumfordi és fölszabadítóan – olykor a Monty Python legendás szkeccseire hajazón – abszurd. Egy telt színháznyi gyerek énekli és táncolja végig ültében mindkét felvonást, a tanárok és a szülők meg nevetnek. Mi kell még?
