Világhírű, ugyanakkor egyszerű ember

Egy évvel a rendszerváltás előtt települt családjával Franciaországba Anton Molnar festőművész, de mint mondja, akkor semmit sem sejtettek a változásról. Csütörtökön az eddigi legnagyobb tárlata nyílt meg a Pesti Vigadóban az azóta világhírűvé vált alkotónak. Fontos számára, hogy megmutassa magát a világnak, de hangsúlyozza, hogy magyar a szíve, és itt értik a legjobban, amit mondani szeretne. A képek leleplezése után beszélgettünk az alkotóval.

Anton Molnár

– Egyszerre minden a kiállítás címe, amely szeptember közepéig látható a Vigadóban. Értsük úgy, hogy ez a legteljesebb válogatás itthon a műveiből?

– A cím is azt sugallja, hogy miközben a galériakiállítások, amelyeken szerte a világban jelen vagyok, mind érdekesek, mert bemutatnak egy-egy periódust, ugyanakkor régóta terveztem egy olyan kiállítást, ami teljesebb és több dolgot felvonultat az életemből. A gyerekkorom rajzait és azokat a kísérleteket, útkereséseket, amelyek meghatározzák az életemet. Kiváló tér a Vigadó, mert meg lehet oldani több dolgot: elkülönítettünk egy részt a csendéleteknek, és a portréknak, az absztrakt és a street art képeknek. Régóta hívnak kiállítani Magyarországra, de egyéb kötelezettségeim sajnos nem engedték, hogy megszervezzek egy nagyszabású tárlatot. Most azonban hosszan itt tudok maradni, és igyekszem minden délután bejönni, hogy találkozzam az emberekkel és a régi barátokkal.

– Egy évvel a rendszerváltás előtt ment el az országból.

– Senki sem tudta, nem sejtette a közelgő változást, amikor elmentem Franciaországba, Párizsba dolgozni. Utazó típus vagyok, hiszen édesapám matematikusként kapott lehetőséget, hogy matematikadoktorokat képezzen Afrikában. Így kerültem ki tízévesen egy egészen más világba, ahol eleinte nagyon nehéz volt, de hamar megszerettem az utazást. Közben a képeim afféle útinaplóvá váltak. Afrikában már kicsi gyerekként felismertem, mennyire fontos, hogy az emberek kis dolgoktól is boldogok legyenek. Mert nem a javaktól függ a gazdagság, hanem az összetartástól, s attól, amit a másiknak nyújtani tudunk. Afrikában szinte kőkorszakban élő emberekkel találkoztam és bennük olyan lelki gazdagsággal, ami életre szóló töltetet adott nekem. Sokszor a legnagyobb Los Angeles-i és New York-i gyűjtőktől nem kapok azokhoz foghatót.

– Nosztalgiával és cinizmussal tekint vissza a szocializmus évtizedeire, amikor a korabeli tárgyi kultúrát élénk színekben jeleníti meg vagy a híres Brezsnyev–Kádár-csókot idézi vissza. Hogyan vélekedik ennyi idő távlatából az akkori Magyarországról?

– Amikor a gyerekjátékokat festem, az már nosztalgia, és számomra visszatekintve azt jelenti, hogy azzal a kevéssel is boldogok tudtunk lenni, amink volt. Élénk színekkel beszélek egy kevésbé színes korszakról. Kemény, de jó iskola volt, próbatétel, hogy az ember helytálljon a későbbiekben. A Brezsnyev–Kádár-találkozás 2016-os, van egy másik változata, amely már Szingapúrban, egy múzeumban látható. Ezen a Szovjetunió külügyminisztere, Gromiko is szerepel a háttérben. A mai világban, ha egy címlap lenne a kép, merésznek tartanák, de akkor normálisnak számított: Brezsnyev megérkezett Budapestre, és megcsókolta Kádárt. A leleplezésen igyekeztem ezt a nehéz korszakot oldani azzal, hogy a Mint a mókus fenn a fán kezdetű ismert nótát kevertük mögé, amely azonban egy patinázott fekete falon van kiállítva. Mutatja a kor drámaiságát, annak ellenére, hogy Magyarország a legvidámabb barakk lehetett a táborban. De erről mindenki más sokkal jobban beszél, én csak egy festő vagyok.

A mester és alkotása
Fotó: Havran Zoltán

– Az elmúlt években mintha sűrűbben járna vissza Budapestre, pár éve a Váci utcában nyitott egy pincét is.

– Magyar a szívem, az útlevelem, a családom, az alapélményeim – mindenem itt gyökerezik. A rendszerváltás körül, amikor kimentem, nem volt igazán galériás élet Budapesten, nekem pedig meg kellett mutatnom a világnak, hogy festő vagyok, és beleugrottam a mély vízbe. De Budapest sokkal közelebb áll a szívemhez, és rendszeres kiállítási hely számomra. Itt vannak az emberek, akik igazán megértik a kultúrámat és a mondanivalómat. Fontos nekem, hogy jelen legyek itthon, de máshol is meg tudjam mutatni, amit csinálok. Évente egy-két kiállításra készülök a világ különböző pontjain, ezért nehezen jutok el Budapestre. Naponta általában tíz-tizenkét órát festek, remete módjára élek.

– Vissza tudja idézni, mi volt az a fordulat, kiállítás vagy megbízás, ami világhírűvé tette?

– Nehéz megmondani. Ez sokszor nem a művészen múlik, a véletlen műve is, hogy az egyik lépcső hogyan hozza a másikat. Az élet minden egyes pillanatát komolyan kell venni. Ha létrejön egy találkozás, akármelyik kis galériában, az új lehetőségeket hoz magával. Sokat tett az elismertségemhez, hogy 1993–94-ben Pierre Cardin galériájában dolgoztam. Ő az a tervező, aki szereti a művészetet, ismerte Salvador Dalít, benne volt a művészi körökben, és hívott, állítsak ki a galériájában. Akkor azt gondoltam, ő egy világhírű ember, biztos segíteni fog nekem. De azt mondta, azért nem segít, mert olyan vagyok, mint ő: meg fogom csinálni a magam karrierjét, és attól leszek még erősebb. Ennek persze nagyon nem örültem. Az viszont jó volt, hogy hallott rólam egy japán galéria, így elkezdődött a karrierem Japánban, ehhez később hozzájött az amerikai. Ezek fontos fejezetek az életemben, de azt is meg kell jegyeznem: épp annyira vagyok világhírű, mint amennyire nagyon egyszerű. New Yorkban egy kiállításon állapította meg valaki rólam, hogy szemben Andy Warhollal, aki hírességeket vitt vászonra, én hétköznapi embereket festek, ezzel világhírűvé téve őket.

A kiállítás szeptember 13-ig látható a Pesti Vigadóban.