A kém, aki rossz lóra tett

Túlélt mindent és mindenkit. Kivégzett bűntársait és a hírhedt Alcatrazt, amelyet előbb zártak be, mint hogy szabadulhatott volna. Rávert nyolc évet a saját nekrológírójára is. A Rosenberg házaspár perének harmadrendű vádlottja már vénségére csinált bolondot az egykor az ártatlanságát a zászlajára tűző, a kiszabadulásáért kampányoló nyugati kommunista értelmiségből, amikor egy interjúban bevallotta: valóban a szovjeteknek kémkedett.

Morton Sobell, akit a Rosenberg-perben harminc év börtönbüntetésre ítéltek, egy havannai sajtóértekezleten 1977. március 2-án Fotó: MTI

A The New York Timesnak 2008-ban adott interjújában ugyanis elismerte: valóban a Szovjetuniónak kémkedett. „Igen, igen, nevezze így! Én soha nem így gondoltam erre” – mondta. A The Wall Street Journalnek pedig úgy fogalmazott: „Rossz lóra tettem.”

Morton Sobell, akit a Rosenberg-perben harminc év börtönbüntetésre ítéltek, egy havannai sajtóértekezleten 1977. március 2-án
Fotó: MTI

Kevés dolog számít annyit Amerikában, mint hogy kinek voltál az osztálytársa, kinek a kapcsolati hálójába kerülhetsz be. Morton Sobell pechjére az egyik évfolyamtársa a nála egy évvel fiatalabb Julius Rosenberg volt, aki ugyancsak villamosmérnöknek tanult a New York-i Városi Egyetemen. Nemcsak zsidók voltak, hanem az 1930-as években ifjúkommunisták is, akik hittek a Szovjetunióban és abban, hogy az felszámolja az antiszemitizmust.

Egy harmadik évfolyamtársuk, Max Elitcher volt a Rosenberg-perben az a tanú – és egyes források szerint az FBI beépített embere – , akinek vallomása alapján Sobellt el tudták ítélni. A három fiatalembert közös tartótiszt, Alekszandr Fekliszov, egy New York-i diplomáciai fedésben dolgozó szovjet ügynök tartotta a markában. Feladatuk az volt, hogy amerikai katonai titkokat játsszanak át a Szovjet­uniónak. Rosenberg a Los Alamos-i nukleáris laboratóriumban, Elitcher és Sobell a haditengerészetnek Washingtonban dolgozott.

Fekliszov azt írja a visszaemlékezéseiben, hogy 1944 júniusában szervezte be Sobellt. A dátumnak nagy jelentősége van. Az Egyesült Államok a Szovjetunió szövetségese a hitleri Németország elleni harcban. Nem sokkal vagyunk ekkor a potsdami konferencia (1943) után, ahol az amerikai elnök, Franklin D. Roosevelt Sztálin oldalán bazsalyog, és még jóval Jalta (1945) előtt, ahol a szövetségesek felosztották Európát. Hirosima, Nagaszaki, az amerikai atombomba éles bevetése csak bő egy év múlva lesz esedékes.

Az összeesküvés ugyan mindig összeesküvés, de a Rosen­berg házaspár és Sobell tetteit óriáskivetítőként nagyította fel, hogy a per és a halálos ítéletet követő jogi csatározások már a koreai háború (1950–1953) idejére estek, amikor Washington és Moszkva már szemben álltak egymással. Joseph McCarthy szenátor megkezdte az amerikai kommunisták üldözését.

„Vackot adott nekik”

Ahogy George Orwell 1984-ében is, a barátokból szempillantás alatt ellenségek lehetnek, a New York-i összeesküvők még egy szövetségeshez szegődtek el, de a bíróság előtt már a gonosz Sztálinnal való együttműködésért kellett felelniük. Egy negyedik vádlott, David Green­glass, Ethel Rosenberg öccse vádalkuval menekült meg, amikor bemártotta testvérét és sógorát. Mentette viszont a gyerekeit. A Rosenberg gyerekeknek és Sobell fiának más sors jutott: utóbbit anyja nevelte, amíg apja több mint 17 évet ült, a kivégzett házaspár fiai pedig a szülői felelőtlenség eklatáns példájaként, amit egyébként hangsúlyoztak is a per kapcsán, árvasorra jutottak. A fiúkat Abel Meeropol ismert manhattani dalszövegíró és zeneszerző fogadta örökbe, a nevére véve őket.

Az utólagos értékelések szerint aligha Rosenbergék és Sobell oldották meg a rejtélyt, amelyet a szovjet atomfizikusok nem tudtak. Bűnösségük bizonyítottsága a mai napig kétséges. Az eljárási hibáktól sem mentes perben objektív mérce szerint – amely után azonban ritkán nyúltak a szerszámosládába a hidegháborús kirakatperek során – aligha ítéltek volna halálra egy családanyát, akinek atomfizikai ismereteit valamelyest árnyalja, hogy titkárnő volt.

Az összeesküvés vádjánál – ellentétben a hazaárulással – nem kell bizonyítani, hogy a vádlottak terhére rótt cselekmény elérte célját, csak a szándékot. „Vackot adott nekik” – mondta Sobell utólag arról, szerinte mivel segítette Moszkvát Julius Ro­senberg. Magával kapcsolatban pedig úgy fogalmazott, csak védelmi eszközöket osztott meg a szovjetekkel.

Azt a bíró is a javára írta, hogy az atomtitokkal nem tudták összefüggésbe hozni. Sobell a perben – ahogy a házaspár is tette – az alkotmány ötödik kiegészítésére hivatkozott, miszerint nem köteles önmaga ellen vallani. Ez számos hazafit felháborított, mondván: amikor magát kell védenie a kommunista összeesküvőnek, akkor bezzeg jól jön egy csipet az amerikai jogállamból.

Egyébként szovjet ügynökök is arról számoltak be, legfeljebb olyasmit kaptak, ami megerősítette a szintén nekik kémkedő német elméleti fizikus, Klaus Fuchs átadott anyagainak hitelességét. Fuchsot 1950-ben, Angliában ítélték el. Közte és a Rosenberg–Green­glass család között egyébként a később 15 évet ült ­Harry Gold, a német fizikus futára volt a kapocs.

Vallási vonal

Sobell 1950-ben azért szökött Mexikóba, mert tartott az üldöztetéstől, de arra fogta, hogy hazudott kommunista párttagságáról. Bő tíz évet ült később az Alcatrazban, de ezt a strapát is ő bírta tovább: a maximális biztonsági fokozatú, hírhedt kaliforniai szigetbörtönt 1963-ban bezárták, őt pedig áthelyezték. Ő volt az egyetlen, aki később egy kórházban hajlandó volt együtt étkezni egy alcatrazi magánzárkában élt gyilkossal, aki evőeszközök híján elfelejtett késsel-villával enni, és kézzel falta az ételt.

Első felesége, Helen Sobell a kiszabadításának élharcosává lett, egymillió dollárt is össze tudott e célra kalapozni, amely akkoriban óriási összegnek számított. Maga is heti hatvandolláros fizetést húzott mint megélhetési aktivista.

Európai körutat szervezett, olyan szélsőbaloldali lapokban igyekezett férjét tisztára mosni, mint az olasz L’Unitá, a francia Voix Ouvrière vagy az angol Daily Worker. Sobell mellett olyan ismert európai értelmiségiek is szót emeltek, mint Pablo Picasso vagy Bertrand Russell, a brit filozófus. Helen Sobell megpróbálta kihasználni a zsidókártyát is. 1961 őszén a jom kippurra, azaz a zsidó engesztelés napjára hivatkozva tüntetett a Fehér Háznál, John F. Kennedy elnöknél követelve férje szabadon bocsátását.

A vallási vonal egyébként nemcsak a pernek, hanem az azt övező hidegháborús propagandának és ellenpropagandának is a része volt. Az ügy szinte minden szereplője zsidó – kivéve az esküdteket –, és miután a vádlottak és ügyvédeik is azok voltak, ügyésznek és bírónak is zsidókat szignáltak ki, hogy tompítsák az antiszemitizmus vádját a kommunista és a szovjet propagandában. Sőt a bíró, Irving Kaufman feleségének lánykori neve történetesen Rosenberg volt. De csak névrokon.

Rosenbergből Hold

„A házaspár kivégzésének esetét a szovjetek Amerika-ellenes propagandájukban használták fel. Ezért nevük kapcsolható XX. századi önkényuralmi politikai rendszer fenntartásához, így közterület elnevezésére nem használható” – olvasható a Magyar Tudományos Akadémia által 2011-ben készített, a magyarországi közterületek elnevezésével kapcsolatos állásfoglalásában. Ennek ugyanakkor emlékezetes előzménye, hogy az ötvenes évektől a rendszerváltásig Rosenberg házaspár utcának nevezték a Budapest V. kerületében található Hold utcát, mintegy emléket állítva a kommunista „mártíroknak”. A helyszín nem véletlen, ott található ma is az amerikai nagykövetség.