A kém, aki rossz lóra tett

Túlélt mindent és mindenkit. Kivégzett bűntársait és a hírhedt Alcatrazt, amelyet előbb zártak be, mint hogy szabadulhatott volna. Rávert nyolc évet a saját nekrológírójára is. A Rosenberg házaspár perének harmadrendű vádlottja már vénségére csinált bolondot az egykor az ártatlanságát a zászlajára tűző, a kiszabadulásáért kampányoló nyugati kommunista értelmiségből, amikor egy interjúban bevallotta: valóban a szovjeteknek kémkedett.

Morton Sobell, akit a Rosenberg-perben harminc év börtönbüntetésre ítéltek, egy havannai sajtóértekezleten 1977. március 2-án Fotó: MTI

Morton Sobell sok mindent tett az életében, amit később megbánt, de olyasmiért kapták el, amit nemhogy nem követett el, de még csak meg sem gyanúsították vele. Csak éppen egy kamuváddal lehetett lépre csalni azt az egyszerű mexikói asszonyt, aki végül nyomra vezette az amerikaiakat.

A feleségével és kisfiával Amerikából átszökött férfiről azt állították neki, hogy elrabolt egy kislányt, aki – mint az amerikaiak jól tudták – valójában a felesége első házasságából származó nevelt lánya volt. Miután bemérték a tartózkodási helyét, 1950. augusztus 16-án a mexikói állambiztonság emberei – hátuk mögött alig egy lépéssel az amerikai nagykövetség jogi attaséjával, magyarul a Szövetségi Nyomozóiroda, az FBI ügynökével – razziát hajtottak végre a mexikóvárosi címen.

Mindkét felnőttet a földre teperték, és egy visszaemlékezés szerint Sydney-nek, a 11 éves kislánynak – akit pedig állítólag meg akartak menteni – élete legszörnyűségesebb óráit kellett átélnie. Másnap az egész családot autóba tuszkolták, és több mint ezer kilométeres utat megtéve az amerikai határra szállították. Ott a feleséget és a két gyereket elengedték, a 37 éves Morton Sobell azonban nemcsak szülőhazájába érkezett meg ekkor, hanem a világtörténelembe is. A hidegháború korszakának egyik legalapvetőbb peré­ben, a Rosenberg házaspár ellen indított eljárásban lett a harmadrendű vádlott.

Közös tartótiszt

Több mint 65 évvel élte túl bűntársait, Julius és Ethel Rosenberget, akiket 1953-ban a hírhedt Sing Sing börtönben villamosszékben végeztek ki. Morton Sobellt harminc évre ítélték, ebből több mint tizenhetet ült le. Szabadulása után is sokáig szélsőbaloldali maradt, előadókörutat tett, kommunista országokba látogatott, és tanult mesterségét kamatoztatva elektronikával foglalkozott. Tavaly decemberben, 101 évesen hunyt el New Yorkban. De ez csak a minap derült ki, mire a The New York Times lepedőnyi nekrológot közölt róla.

Csak éppen a szerző, Michael Kaufman már nyolc éve halott. Sobell életművének „méltatását” – már amennyire ez értelmezhető egyáltalán egy elítélt összeesküvő esetében – a világlapnál jó előre bekészítették a szerkesztőségi rendszerbe, ám a kolléga meghalt, az agg kommunista pedig elfelejtette letenni a kanalat. Halottról jót vagy semmit – tartja a mondás, de Sobellről nehéz jót írni. Az egyik utolsót már nem Amerikába, hanem azokba rúgta, akik az ártatlanságát a zászlajukra tűzve a kiszabadításáért kampányoltak, köztük a fél eurokommunista értelmiségbe.

A The New York Timesnak 2008-ban adott interjújában ugyanis elismerte: valóban a Szovjetuniónak kémkedett. „Igen, igen, nevezze így! Én soha nem így gondoltam erre” – mondta. A The Wall Street Journalnek pedig úgy fogalmazott: „Rossz lóra tettem.”

Morton Sobell, akit a Rosenberg-perben harminc év börtönbüntetésre ítéltek, egy havannai sajtóértekezleten 1977. március 2-án
Fotó: MTI

Kevés dolog számít annyit Amerikában, mint hogy kinek voltál az osztálytársa, kinek a kapcsolati hálójába kerülhetsz be. Morton Sobell pechjére az egyik évfolyamtársa a nála egy évvel fiatalabb Julius Rosenberg volt, aki ugyancsak villamosmérnöknek tanult a New York-i Városi Egyetemen. Nemcsak zsidók voltak, hanem az 1930-as években ifjúkommunisták is, akik hittek a Szovjetunióban és abban, hogy az felszámolja az antiszemitizmust.

Egy harmadik évfolyamtársuk, Max Elitcher volt a Rosenberg-perben az a tanú – és egyes források szerint az FBI beépített embere – , akinek vallomása alapján Sobellt el tudták ítélni. A három fiatalembert közös tartótiszt, Alekszandr Fekliszov, egy New York-i diplomáciai fedésben dolgozó szovjet ügynök tartotta a markában. Feladatuk az volt, hogy amerikai katonai titkokat játsszanak át a Szovjet­uniónak. Rosenberg a Los Alamos-i nukleáris laboratóriumban, Elitcher és Sobell a haditengerészetnek Washingtonban dolgozott.

Fekliszov azt írja a visszaemlékezéseiben, hogy 1944 júniusában szervezte be Sobellt. A dátumnak nagy jelentősége van. Az Egyesült Államok a Szovjetunió szövetségese a hitleri Németország elleni harcban. Nem sokkal vagyunk ekkor a potsdami konferencia (1943) után, ahol az amerikai elnök, Franklin D. Roosevelt Sztálin oldalán bazsalyog, és még jóval Jalta (1945) előtt, ahol a szövetségesek felosztották Európát. Hirosima, Nagaszaki, az amerikai atombomba éles bevetése csak bő egy év múlva lesz esedékes.

Az összeesküvés ugyan mindig összeesküvés, de a Rosen­berg házaspár és Sobell tetteit óriáskivetítőként nagyította fel, hogy a per és a halálos ítéletet követő jogi csatározások már a koreai háború (1950–1953) idejére estek, amikor Washington és Moszkva már szemben álltak egymással. Joseph McCarthy szenátor megkezdte az amerikai kommunisták üldözését.

„Vackot adott nekik”

Ahogy George Orwell 1984-ében is, a barátokból szempillantás alatt ellenségek lehetnek, a New York-i összeesküvők még egy szövetségeshez szegődtek el, de a bíróság előtt már a gonosz Sztálinnal való együttműködésért kellett felelniük. Egy negyedik vádlott, David Green­glass, Ethel Rosenberg öccse vádalkuval menekült meg, amikor bemártotta testvérét és sógorát. Mentette viszont a gyerekeit. A Rosenberg gyerekeknek és Sobell fiának más sors jutott: utóbbit anyja nevelte, amíg apja több mint 17 évet ült, a kivégzett házaspár fiai pedig a szülői felelőtlenség eklatáns példájaként, amit egyébként hangsúlyoztak is a per kapcsán, árvasorra jutottak. A fiúkat Abel Meeropol ismert manhattani dalszövegíró és zeneszerző fogadta örökbe, a nevére véve őket.

Az utólagos értékelések szerint aligha Rosenbergék és Sobell oldották meg a rejtélyt, amelyet a szovjet atomfizikusok nem tudtak. Bűnösségük bizonyítottsága a mai napig kétséges. Az eljárási hibáktól sem mentes perben objektív mérce szerint – amely után azonban ritkán nyúltak a szerszámosládába a hidegháborús kirakatperek során – aligha ítéltek volna halálra egy családanyát, akinek atomfizikai ismereteit valamelyest árnyalja, hogy titkárnő volt.

Az összeesküvés vádjánál – ellentétben a hazaárulással – nem kell bizonyítani, hogy a vádlottak terhére rótt cselekmény elérte célját, csak a szándékot. „Vackot adott nekik” – mondta Sobell utólag arról, szerinte mivel segítette Moszkvát Julius Ro­senberg. Magával kapcsolatban pedig úgy fogalmazott, csak védelmi eszközöket osztott meg a szovjetekkel.

Azt a bíró is a javára írta, hogy az atomtitokkal nem tudták összefüggésbe hozni. Sobell a perben – ahogy a házaspár is tette – az alkotmány ötödik kiegészítésére hivatkozott, miszerint nem köteles önmaga ellen vallani. Ez számos hazafit felháborított, mondván: amikor magát kell védenie a kommunista összeesküvőnek, akkor bezzeg jól jön egy csipet az amerikai jogállamból.

Egyébként szovjet ügynökök is arról számoltak be, legfeljebb olyasmit kaptak, ami megerősítette a szintén nekik kémkedő német elméleti fizikus, Klaus Fuchs átadott anyagainak hitelességét. Fuchsot 1950-ben, Angliában ítélték el. Közte és a Rosenberg–Green­glass család között egyébként a később 15 évet ült ­Harry Gold, a német fizikus futára volt a kapocs.

Vallási vonal

Sobell 1950-ben azért szökött Mexikóba, mert tartott az üldöztetéstől, de arra fogta, hogy hazudott kommunista párttagságáról. Bő tíz évet ült később az Alcatrazban, de ezt a strapát is ő bírta tovább: a maximális biztonsági fokozatú, hírhedt kaliforniai szigetbörtönt 1963-ban bezárták, őt pedig áthelyezték. Ő volt az egyetlen, aki később egy kórházban hajlandó volt együtt étkezni egy alcatrazi magánzárkában élt gyilkossal, aki evőeszközök híján elfelejtett késsel-villával enni, és kézzel falta az ételt.

Első felesége, Helen Sobell a kiszabadításának élharcosává lett, egymillió dollárt is össze tudott e célra kalapozni, amely akkoriban óriási összegnek számított. Maga is heti hatvandolláros fizetést húzott mint megélhetési aktivista.

Európai körutat szervezett, olyan szélsőbaloldali lapokban igyekezett férjét tisztára mosni, mint az olasz L’Unitá, a francia Voix Ouvrière vagy az angol Daily Worker. Sobell mellett olyan ismert európai értelmiségiek is szót emeltek, mint Pablo Picasso vagy Bertrand Russell, a brit filozófus. Helen Sobell megpróbálta kihasználni a zsidókártyát is. 1961 őszén a jom kippurra, azaz a zsidó engesztelés napjára hivatkozva tüntetett a Fehér Háznál, John F. Kennedy elnöknél követelve férje szabadon bocsátását.

A vallási vonal egyébként nemcsak a pernek, hanem az azt övező hidegháborús propagandának és ellenpropagandának is a része volt. Az ügy szinte minden szereplője zsidó – kivéve az esküdteket –, és miután a vádlottak és ügyvédeik is azok voltak, ügyésznek és bírónak is zsidókat szignáltak ki, hogy tompítsák az antiszemitizmus vádját a kommunista és a szovjet propagandában. Sőt a bíró, Irving Kaufman feleségének lánykori neve történetesen Rosenberg volt. De csak névrokon.

Rosenbergből Hold

„A házaspár kivégzésének esetét a szovjetek Amerika-ellenes propagandájukban használták fel. Ezért nevük kapcsolható XX. századi önkényuralmi politikai rendszer fenntartásához, így közterület elnevezésére nem használható” – olvasható a Magyar Tudományos Akadémia által 2011-ben készített, a magyarországi közterületek elnevezésével kapcsolatos állásfoglalásában. Ennek ugyanakkor emlékezetes előzménye, hogy az ötvenes évektől a rendszerváltásig Rosenberg házaspár utcának nevezték a Budapest V. kerületében található Hold utcát, mintegy emléket állítva a kommunista „mártíroknak”. A helyszín nem véletlen, ott található ma is az amerikai nagykövetség.