Halleluja a villamoson

Életét a zene tölti ki. Évtizedek óta kutatja a bizánci rítusú dallamok eredetét a Kárpát-medencében. A Budapesti Énekes Iskola művészeti vezetője, Nyíregyházán görögkatolikus kántorok képzését vezeti. Megalapította a Szent Efrém Férfikart, amelynek két fia, Márk és Lőrinc is tagja. Bubnó Tamás szerint a zene – minden vallásban – a földet köti össze az éggel.

Fotó: Bach Máté

– Járt Anna and the Barbies-koncertre?

– Persze, de Márk fiam januártól már nem dobol a zenekarban, mert időben nem tudja összeegyeztetni a Szent Efrémmel. Miután befutottak, sok fellépésre hívták őket, de a férfikarunknak is majdnem száz koncertje van egy évben. Közben Márk és Lőrinc is apuka lett. Örülünk, hogy együtt nőhet fel a két Bubnó unoka. A fiaim mindenféle muzsikát játszottak, még heavy metalt is. Osztie Zoltán plébános mondta nekem: „Nyugalom, ők már soha nem fogják elfelejteni a vesperás éneklését. Még rasztahajjal sem.”

– A Budapesti Énekes Iskolában a schola cantorum oktatási szisztémát vezették be, mely 1600 éves.

– Talán több is, mert Gergely pápa a VI. század végén azt írta, hogy már régóta létezik.

A schola cantorum énekiskolát jelent, illetve így hívták a pápai udvar hivatásos énekes együttesét, mely ma Coro della Cappella Sistina néven működik. Volt szerencsénk őket is vendégül látni. Az iskolánkban a hatévesek első fellépése november végén, Krisztus király vasárnapján történik, amikor „külföldiül” énekelnek. Nagyon büszkék rá, hogy mennyi mindent megtanultak, amivel anyut és aput is el tudják varázsolni. A szülők gyakran kérdezik, hogy mi nem tanítunk Kis kece lányomat meg ilyeneket, mert a fiuk állandóan a halleluját bömböli a 24-es villamoson. A kórusban a tanárok együtt énekelnek a gyerekekkel. Ott nem tanítványként, hanem kollégaként kezeljük őket. Ők is minket.

A hétéves szoprán énekeske igen szúrós szemmel néz ránk, amikor hibázunk. Az iskolánkba jár spanyol, német, román, angol, cigány és szlovák felmenőkkel rendelkező tanuló, de még etióp kislány is. A „Miatyánk Koncerten” húsz nyelven énekeljük az imát.

Fotó: Bach Máté

– Mi a véleménye a gitáros misékről?

– Szerintem az istentisztelethez nem illik a popzene. Imaórán, zarándoklaton vagy utazás közben abszolút rendben van, még a templomban is helye van, de nem a szentmisén. Az egyik legnagyobb kihívás, hogy mit kezdjünk azzal a zenével, amelyik mindenhonnan a gyerekeink fejére ömlik. Hagyjuk rájuk a döntést? Inkább megmutatom, hogy olyan XI. századi éneket tudok nekik elénekelni, hogy „behalnak tőle” – ahogy ők mondják. De a zenei nevelést nem 16 éves korban kell elkezdeni, mert ha akkor azt mondom, hogy Mozart zseniális zeneszerző, rávágja, hogy neki nem. És teljesen igaza van. Itt jegyezném meg, hogy én sem szeretek minden szerzőt, akkor sem, ha a fél világ leborul előtte. Például Wagner nem tud közel kerülni hozzám. Elismerem, hogy ő a világ egyik legnagyobb zeneszerzője, de nekem sok, agyonnyom.

– A magyarországi görögkatolikus dallamokat vizsgáló DLA-dolgozatához Kárpátalján kutatott, ahol összetalálkozott egy özvegy papnéval. Mit köszönhet neki?

– Tudtam, hogy az 1940-ben elhunyt Boksay János görögkatolikus pap és zeneszerző tíz saját liturgiát írt, de ezekből csak kettőt találtak meg. Hagyatékának jó része megsemmisült, ezért csodálatos, hogy ez a kárpátaljai özvegyasszony kezembe nyomta a harmadik Boksay-liturgiát ószláv nyelven. Nem árulta el, hogyan került hozzá, csak annyit mondott, hogy néhány órára odaadja, aztán többet nem ismerjük egymást. Tudni kell, hogy a második világháború idején rendkívül sok görögkatolikus papot elhurcoltak, lágerbe küldtek, kivégeztek. A kárpátaljai görögkatolikusok, a ruszinok és a magyarok is máig félnek, attól tartanak, hogy ismét meghurcolják őket, mert olyan egyház mellett állnak ki, amelyet sem keleten – az ortodox egyház nagyon nem szereti a görögkatolikusokat –, sem nyugaton nem üdvözölnek jó szívvel. A római katolikusok nagy része nem is tudja, kik vagyunk, a másik része pedig megkérdőjelezi a létünk. Mindez elképzelhetetlen problémát okoz annak a nyolc-kilenc millió embernek, aki a Balti-tengertől a Bácskáig görögkatolikusnak vallja magát.

– Mi az álláspontja a Vatikánnak?

– Orientale Lumen – Kelet világossága –, ezekkel a szavakkal kezdődik II. János Pál pápa 1995-ben megjelent apostoli levele, amelyben a keleti kereszténység hagyományainak fontosságára hívta fel a figyelmet. Úgy fogalmazott, hogy az egyház két tüdővel – keleti és nyugati – lélegzik. Fél tüdővel soha nem tudja azt a teljesítményt nyújtani, mint mindkét tüdőlebeny működtetésével. Gyönyörű hasonlat. Kárpátalja Magyarország szerves része volt, az ott élő ruszinok hosszú ideje békés és jó viszonyt ápolnak a magyarsággal, ami viszont sokaknak – akikben a túl erős nacionalizmus a keresztényi szeretetet is felülírja – nem tetszik. Sajnos. Rendkívül veszélyes úton járunk. Pedig hogy a Kárpát-medencében valakinek mi lesz az anyanyelve, az sok mindenen múlhat. Lehet, hogy az illető Debrecen mellett született, de a dédapja román énekes vagy sváb hegedűs volt. Kodály Zoltán felmenői között egyetlenegy vér szerinti magyar ember sincs, de ő soha nem mondta, hogy ez problémát jelentett volna számára. Régebben természetes volt, hogy mi itt egyféleképpen élünk és gondolkodunk. A Kárpát-medencében csodálatos és gazdag kultúra jött létre, nem véletlen, hogy Budapest a világ egyik legszebb városa. Értsük már meg, a magyar olyan terület kulturális egységét jelenti, mely a világon a legszínesebb! Ezért is ennyire értékes. Életem egyik legnagyobb fájdalma, hogy ezt az elbűvölő helyet sikerült így tönkrevágni. Jó lenne rekonstruálni a békebeli időket. Előítéletek nélkül újragondolni, újrateremteni. Mint művész, tanár és gondolkodó azon vagyok, hogy ezt elősegítsem. Miután a szegény özvegy papné félve átadta a harmadik Boksay-liturgiát, lemásoltam, és elvittem Hollós Mátéhoz, a Hungaroton igazgatójához, aki azt mondta: „Szervezz egy férfikart, és vedd föl!” Az iskolában éppen felcseperedett gyerekeimből, a Tomkins együttes tagjaiból és szólista kollégákból alapítottuk meg a Szent Efrém Férfikart 2002-ben. Szír névadónk a IV. században élt, tanítómester, teológus, diakónus, himnuszköltő és zeneszerző volt, akit a „Szentlélek Hárfája” névvel illettek. Büszkék voltunk arra, hogy az első, a Boksay-lemezünk óriási siker lett.

– A férfikar megalakulása után négy évvel, 2006-ban, Lengyelországban elnyerték a Nemzetközi Ortodox Egyházzenei Fesztivál első díját. Előfordult azelőtt, hogy nem szláv kórus győzött?

– Soha. Őszintén megdöbbentem, egyáltalán nem számítottam arra, hogy elhozzuk a fődíjat. A győzelem és a külföldi meghívások ellenére tudjuk, hogy mi soha nem leszünk olyan autentikusak, mint az orosz, a ruszin vagy a bolgár kórusok, de azt elértük, hogy a bizánci zenei életben ma már mindenki ismer minket. Az együttest két és fél évvel ezelőtt tudatosan fiatalítottam, vállalva a konfliktust az idősebb kollégákkal. Én is csak addig maradok, míg átadom a stafétabotot. Aztán boldogan megyek, hogy az unokáimat tanítsam énekelgetni.