Nappali részegség

Milyen hajléktalannak lenni?

Reggel hétig el kell hagyni az épületet, utána összeszedik a matracokat, felmosnak, és kiszellőztetnek. A többiek már rég elindultak, amikor én még a cipőt igazgatom a lábamon. Egy ideje nem tudom rendesen felhúzni, csak a lábujjaimat dugom bele, mintha valami papucs lenne. Mondjuk ma az sem megy túl könnyen. Másodjára áll meg fölöttem a takarítónő a vödörrel, hogy legyek szíves végre kifáradni. Mindjárt ki fogok fáradni, mondom, csak felhúzom a másik cipőt is. Elvileg negyvenötös lenne ez is, mégse tudom beledugni a lábam. Tessék, megint elcsúszott, pedig még nem is vizes a padló. Mi lesz, ha felmossák?

Milyen türelmetlen emberek dolgoznak itt. Az ügyeletes meg a takarító a hónom alá nyúlva húznak talpra, reccsen a bőrkabát, érzem, hogy továbbszakad az ujjánál a nyílás. Valamikor jó erős kabát volt. Korábban az apám hordta, most az enyém. Mondanám, hogy nem kell engem rángatni, nagyon jól tudok közlekedni a saját lábamon, csak be kell járatni. A felháborodásom azonban szertefoszlik egy pillanat alatt, és inkább azt mondom, hogy van egy szatyrom is, anélkül nem megyek sehova.

Valamiért nem tudok ránehezedni a bal lábamra. A falnak támaszkodva, araszolgatva jutok el az üvegajtóig. Jobb kezemben a nejlonszatyrot szorongatom, próbálom úgy fogni, hogy a tegnap vásárolt almák elrejtsék a műanyag üveget, mert ha kiderül, hogy bort csempésztem be a szállóra, abból baj lesz. Mondjuk azóta megettem az almák felét, az álcázásnak valószínű annyi, de már úgyis kifelé megyek. Elsétálok jó messzire, ahol már nem látnak az épületből, leülök, és iszom egy kortyot.

Jó itt ülni. Süt a nap, tavaszi meleget érzek az arcomon. Rátekerem a kupakot az üvegre, visszacsúsztatom a szatyorba. Sok van még benne, mert egyszerre csak kicsit iszom. Két korty elég. Nem úgy ürül az üveg, mint egy alkoholistánál.

Egyenruhás fiatalok állnak meg fölöttem.­

A napsütéstől jókedvem van, rájuk mosolygok. Zord arccal néznek rám, mintha nekik nem jutott volna a tavasz melegéből.

– Tudja, hogy itt nem ihat?

– Hol nem ihatok?

– Hát két méterre a bejárattól. Nem erőltette meg magát, hogy nagyon eltávolodjon az intézménytől, legyen szíves, menjen távolabb.

Nem vitatkozom velük, mondom, úgyis menni készültem. Azt felelik, megnézik. Mondom, egy pillanat, csak beleugrok a cipőmbe, ami leesett a lábamról, mert újabban papucsnak használom.

– Szerintem maga nem fog felállni – mondja az egyik, amikor másodjára esek vissza. Persze, itt nincs radiátorcső, hogy megkapaszkodjak benne.

– Olyan dagadt a lába, csoda, hogy nem repedt még szét a nadrág szára. Szerintem kórházba kellene vinni.

– Kórház előtt a fertőtlenítő fürdőbe visszük – mondja a másik. – Ezt muszáj orvosnak látni.

Mondom nekik, hogy semmi gond, tegnap is beszéltem az orvossal. Bent voltam a kórházban. Mindennap bemegyek a kórházba.

– Jól van, akkor én hozom az autót. Maga addig álljon fel, a kolléga segít, csak keresünk egy gumikesztyűt. Jó viseltes a kabátja, csupa szakadás, odabent kap majd másikat.

Fürdés után minden ruháját tisztára cseréljük, mielőtt bemegyünk a kórházba.

Mondanám, hogy a kabátot nem adom, mert az apámé volt, de közben összecsuklik a lábam, úgy kapnak el, hogy ne zuhanjak el. Meg kellene köszönni, ehelyett azt mondom, hogy a szatyrom nélkül nem megyek sehová. Beteszik mellém a hátsó ülésre.

Aranyos gyerekek, megkínálom őket almával. Nem kérnek, én eszem valamennyit, mert van még tizenkettő a szatyorban. Egy óvatlan pillanatban meghúzom az üveget is. Nem veszik észre, mert mindig csak két kortyot iszom. Mire megérkezünk, elfogy az alma fele.

Nyílik az ajtó, valaki megáll a napfényben, hangosan méltatlankodik.

– Úristen, mit csinált itt hátul. Tiszta szemét az ülés, legalább az almacsutkákat szedje össze maga után.

Belesöpröm a szatyorba, amit látok, közben kettő elgurul az ülés alá. Mondom, bocs, de lehajolni sajnos nem tudok. Sürgetnek, hogy emeljem már át a lábam a küszöbön. Ma mindenki ilyen türelmetlen. Valahonnan kerítenek egy tolókocsit, mondom, nekem az nem kell, nagyszerűen tudok járni, mindjárt meglátják.

Azután mégis beülök. Haladjunk, mondom, délután még be kell menni a kórházba. Levetkőzünk, kiürítjük a zsebeket, a nővér zsákba dobálja a ruhákat. Szólok, hogy a kabát marad. Vállat von, élősködőt nem talált benne, akár meg is tarthatom, de szívesen adna egy jobbat. Mondom neki, hogy ez a kabát az apámé volt, délután megyek be hozzá a kórházba.

Beszéltem az orvossal, azt mondta, az apám haldoklik, látogassam meg, amíg még lehet.

A székben ülve folyik rám a meleg víz. Sokáig folyatom, jólesik. A nővér meghozza az új ruhát, a zokni szárát ollóval kettévágja, hogy fel tudja húzni a lábamra. Tényleg dagadtnak tűnik. Hogy fogok ezzel bemenni a kórházba? És tegnap hogy mentem be? Vagy nem is mentem?

– Miért sír? – kérdezi a nővér. – Fáj valamije?

– Mert nincs már senkim – mondom neki. – Anyám meghalt, azt nehezen viseltem. Amikor az apám is kórházba került, azt hittem, nem bírom majd elviselni, ha teljesen egyedül maradok. Amikor az orvos szólt, hogy haldoklik, eljöttem, és azóta nem voltam ott. Azóta nem mentem haza. Csak ez a kabát maradt nekem.

– Részvétem – mondja a nő. – Mindjárt kész vagyunk. Itt vannak a fiúk, átviszik magát az orvoshoz.

Belebújok a régi bőrkabátba, látom, hogy az egyik ujját már csak egy kis darab tartja. De még jó lesz. Amikor az ápoló megfogja a tolókocsit, visszafordulok, és kérem a szatyrom. Muszáj valahogy jókedvre deríteni magam, mert másképp ezt nem lehet elviselni. Szerencsére nem kell sok hozzá.

Két korty elég.