Gondolatok a magyar ugarról

Ma is igazak a múlt század eleji megállapítások.

SZÉKELY BERTALAN. Félrelökték, de kizsákmányolták. Tanultak tőle, de fitymálták. Egyik ajándékot a másik után fogadták el tőle, de megalázták. És ez az ember mégis itt maradt és szórta tovább a kincseit közönyöseknek, irigyeknek, csúfolódóknak, borravalóért, ingyen, ráfizetéssel! […] A mi apró kis titánkáink orrolva futnak el innen és meg sem állnak Párizsig, ha mértéken túl nem becsültük első szárnypróbálgatásaikat. A nagy emberek, a Székely Bertalanok, a nemzeti kultúra harcosai őrhelyükön fognak maradni mindenkor. Tűrő megadással fognak mosolyogni és parancsolatként vezeti őket a közhellyé lett szomorú igazság, hogy méltó elismerést minálunk csak a meghalással lehet kiérdemelni.

ÍRÓINK. A magyar írónak négy nagy típusa van ma, nem számítva a különleges budapesti típust és a változatokat. […]

A második típus az európai majom. Akinek minden jó, minden szép, minden utánzásra méltó, aminek idegenben híre ment és minden silány, minden nevetségesen nemzetiszín pántlikás, amire magyar lélek ütötte bélyegét. Ez a típus még magyarul sem tud tökéletesen, csupán azért ír ezen a nyelven, mert az idegent legfeljebb annyira tudná megtanulni, mint a miénket és sejti, hogy az a más nemzetbeli közönség megköveteli a maga írójától, hogy nyelvének tökéletes művésze legyen, mert csupán nálunk lehet és szabad – a minden hivatásos író szemében szent grammatikán tetszés szerint tapodni, s regényt, drámát, vagy akár verset írni egy szatócs nyelvtudásával. Ez a típus szentül meg van róla győződve, hogy nemzetközi, ha törpe követőjéül, silány utánzójául szegődik hol valami német, hol valami orosz, francia vagy norvég irodalmi áramlatnak, s ellene fordul a mieink mindenikének.

A GYÖNGE ÉS AZ ERŐS. A huszadik század összes magyar poétáinak egy a tragikuma. Az, hogy ráébredtek ennek a nemzetnek barbár kultúrátlanságára. Mindegy, hogy igazuk van-e, vagy nincsen. Érzik a lelkük fenekéig, tehát tülekedniök kell ezzel a nyomasztó érzéssel. A gyönge elbukik, s csúfondároskodó hitehagyottá lesz. Megveti ezt a kultúrátlan, intellektualiter olyan mostoha, koldusszegény országot, a közszólásban is már-már sivataggal egyértelmű magyar ugart. Fintorogva fordul el szépségeitől, hogy túlfinomult lelke idegen virágok újszerű illatában keressen bódulatot, üvegházi látomásokat, idegkórságos hallucinációt. Az erős marad és csökönyös gőggel túrja-vájja, szántja-veti ezt a kiszikkadt földet. És ha ezerszer tudja is, hogy áldatlan kultúrföld ez a világhíres humusz, soha ki nem mondja, soha be nem vallja, mert tudja, hogy az az igazán barbár ország, melynek barbárságát a véréből való vér hirdeti a kárörvendőknek.

A TUDOMÁNY DIVATJA. A múlt század negyvenes-ötvenes éveiben a történelem volt a legtiszteltebb, és a legnagyobb eredményekkel művelt tudomány. Ma alig vetünk rá ügyet. Már ízlésünk ellen való. Magas talapzatáról a természettudományok föllendülése szorította le. A természettudományoktól pedig csak az imént fordította el az általános érdeklődést a huszadik század új tudománya, a szociológia. Félszázaddal ezelőtt még csak alig jelentős fejezete volt egy másik tudománynak, ma már korlátlan úr. Ma újra fordulóban van a dolgok rendje, az érdeklődés középpontjává a társadalmi tudományok fő-fő problémája: a nemi élet kérdése lett. Óriási irodalma van, s egész légió orvos, pszichológus, történetbúvár, etnográfus, antropológus és művészettörténelem kutató fejleszti önálló tudománynyá. Veszedelmes tudomány ez nagyon, de mivel korunk a nemi kérdés teljes földerítését és megoldását tűzte ki elsőrendű föladatául, el kell ismernünk még akkor is, ha tudjuk, mennyi kétélű fegyver kovácsolódik a sötét mélységekből kibányászott értékes fémből, mennyi mételyes irodalmi fércmű lát napvilágot a tudományosság örve alatt.

ORSZÁGOK SZIVE. A franciák szíve Párizsban ver, a magyarságé azonban nem Budapesten, hanem valahol a Duna-Tisza közén dobog apró falvakban, mezővároskákban, tanyákon, Isten tudja, merre… Ez a mi legnagyobb bajunk! A tipikus francia és a tipikus párizsi egy és ugyanaz az ember. A tipikus magyar és a tipikus budapesti még csak nem is rokonok.

(Harsányi Kálmán: Napi témák, örök problémák, 1911)