Nefertiti hosszú fogsága

Németországban erősödnek a hangok, hogy engedni kellene Egyiptom több évtizedes követelésének: a múzeum adja vissza a legendás fáraónénak, Nefertitinek a mellszobrát.

British Múzeum, Viktória és Albert Múzeum (V&A), Metropolitan Múzeum, Louvre, Pergamon Múzeum. Minden évben turisták milliói keresik fel ezeket, hogy megismerkedjenek a történelem fontos korszakaival az ott bemutatott építészeti emlékeken és használati tárgyakon keresztül. A 2000-es évek eleje óta azonban egyre erősödik a vita, hogy vajon a sok látogatónak miért Londonban, New Yorkban, Párizsban és Berlinben kell sétálnia ahhoz, hogy megismerhesse az ókori Európa, Afrika, Dél-Amerika, Közel- és Távol-Kelet kincseit. 2013-ban még botrányt okozott, amikor a Pergamon Múzeumban kiállított babiloni Istár-kapura egy iraki diák kifüggesztette, hogy „ez Irakhoz tartozik”.

Emmanuel Macron tavaly nyári bejelentése óta (Franciaország visszaszolgáltatja az afrikai kincseket) Németországban is erősödnek a hangok, hogy engedni kellene például Egyiptom több évtizedes követelésének: a múzeum adja vissza a legendás fáraónénak, Nefertitinek a mellszobrát. Az alkotást Ludwig Borchardt német archeológus fedezte fel 1912-ben és vitte Berlinbe 1913-ban.

Görögország hasonló helyzetben van a Parthenonról, az Erekhteionról, a Niké-templomról és a Propülaiáról származó Elgin-márványok kapcsán. Ezeket Lord Elgin 1801–1812 között vásárolta meg a Görögországot akkor uraló Ottomán Birodalomtól (a rosszmájúbb források szerint egyszerűen ellopta), majd Londonba szállította, ahol azóta a British Múzeum leghíresebb darabjai közé tartoznak. Görögország folyamatosan szeretné őket visszaszerezni, azonban a brit miniszterelnökök rendre nemet mondanak. David Cameron például úgy fogalmazott, hogy az Elgin-márványok a British Múzeum kollekciójának „létfontosságú” tagjai.

A vita olyannyira eldurvult, hogy az UNESCO is megpróbált közvetíteni a felek között. A British Múzeumba és a V&A-be számos afrikai ország és Kína rendre nyújt be visszaszállítási kérelmeket. A Beninből származó bronzszobrok például Nigéria legfontosabb történelmi örökségei, amelyeket az ország szeretne visszaszerezni, a brit múzeum azonban a birodalmi kor hagyatékának tekinti őket, ezért nem adja. A világ egyik legnagyobb gyémántja, a Koh-i-Noor gyémánt szintén ezért nem jár vissza Indiának.

Akadnak azonban pozitív példák is. 2006 óta csak amerikai múzeumokból több mint száz szobor került vissza Görögországba. Köztük olyan értékes darabok, mint egy 18 millió dollárért megvásárolt görög istennő. Vannak múzeumok, amelyek megelégszenek a „hosszú távú kölcsönnel” a tulajdonváltás helyett, így könnyebben megy a műtárgyak hazaszállítása. Törökország például néhány éve agresszív kampányba kezdett a trójai és török birodalmi kincsek hazahozatala érdekében. Ahogy a korábbi török kulturális miniszter, Ertuğrul Günay fogalmazott: „A régiségeknek ugyanúgy lelkük és történelmi emlékezetük van, mint az embereknek, állatoknak vagy növényeknek. Amikor visszakerülnek saját országukba, helyreáll a természet rendje.” A kampányban Törökország több kincset visszaszerzett, de a legnagyobb sikereket hosszú távú kölcsönökkel érte el.

Ám vannak országok, ahol ez nem elég. Etiópiából az 1868-as maqdalai csata után brit katonák arany kegytárgyakat és vallásos szövegeket tartalmazó kéziratokat zsákmányoltak. Tavaly, a csata százötvenedik évfordulóján az ország felvette a kapcsolatot a V&A-vel, hogy visszakaphassák a Maqdala-kincset. A múzeum csak kölcsönre volt hajlandó, Etiópia azonban ezt kevesellte. A tulajdonjog átruházását a nagy múzeumok sokszor az afrikai országok instabil politikai helyzetével magyarázzák, hivatkozva az Iszlám Állam, az egyéb terrorszervezetek és a gyakori polgárháborús helyzetek okozta műkincsvesztésekre. Szakértői becslések szerint az ásatásokról és múzeumokból ellopott műkincsek évi 6,3 milliárd dolláros feketepiaci kereskedelmet hívnak életre.

Kína esetében érdekesebb a helyzet. Csak a British Múzeum 23 ezer kínai műtárgyat számlál, miután az ópiumháborúk alatt is virágzott a feketekereskedelem, majd a kulturális forradalom után a kommunista párt a világ legnagyobb garázsvásárát rendezte ősi kínai műkincsekből. Ma, bár aligha lehet Kína instabil politikai helyzetére hivatkozni, hogy elkerüljék a visszaszolgáltatásokat, a kéréseket a múzeumok mégis ritkán teljesítik. Ezért Kína – amely több mint 600 milliárdos otthona – magántőkéből fedezi a műkincsek visszaszerzését. A gazdagok között trenddé vált felvásárolni az ősi kínai vázákat és egyéb nemesfém használati eszközöket. Néhány éve világszerte szenzációt keltett például, hogy 53 millió dollárért talált új kínai gazdára egy császári váza.