Repedt partvis

Csináld magad barkácsolás vagy áruházi csavarhúzó? Melyik a jobb?

Levetkőztem félmeztelenre, mert mindjárt jön Krisztina, és a nyakamra teszi azt az izét, ami bizserget. Villámgyorsan kapkodom le ruhadarabjaimat, voltam kollégista meg katona is, megmaradt a beidegződés, hogy gyors legyek. Jól jön ez itt, a fizikoterápián is.

A kis fogasok közül az egyik billeg. Hiányzik egy csavar. Nincs nálam csavarhúzó, de a kis körömcsipeszem reszelőjének hegyével megpróbálom a maradék csavart behúzni. Nem sikerül. „Szerényi úr a jobb kezére kapta a beutalót?” Balkezes vagyok, de a legutóbbi rolleres esésemkor a jobb karom sérült. Ilyen szakszerűen tudok beszélgetni. Amíg tart a kezelés, eszembe jut, hogy következő alkalomra hozok be pótcsavarokat meg csavarhúzót. Legyen a Szerényi bácsi hasznos! És a sikerélmény! Egész gyerekkoromban az volt, hogy az ügyes, a szerelésben leleményes, a mindent megjavító az a Feri bátyám. Na, most ledolgozok valamit a hátrányomból. Ha nem felejtem el, könnyen, gyorsan, kis befektetéssel hasznos leszek.

A következő alkalomra viszem kis dobozkában a csavarokat, s mivel csillag-, illetve hagyományos egyvájatú csavarfejek is vannak, hát kétféle szerszámot is viszek. Biztosra megyek. Tapasztalatom, hogy a legegyszerűbbnek látszó művelet is váratlan komplikációkba torkollhat menet közben. Kaptam én már szét mosdószifont, kitisztítottam, új tömítőgumit tettem bele, visszacsavaroztam mindent, pontosan, szépen. De csak folyt a víz álnokul, nem úsztam meg az igazi szerelő kihívását.

Ő ugyanazt tette, amit én, csak neki nem folyt utána semmi. Viszont jól megvágott. Elsüthetem saját bölcs vélekedésemet: az élet leleményesebb, mint az emberi képzelet.

Szerényi Gábor rajza

Ott van például a partvisügy. A régi, megszokott, ­kopottságában is kedves, kézre álló piros partvis otthon. A feje hosszában kettérepedt. Hümmögve mustrálom. Kidobni, újat venni egyszerű megoldás. Őrzöm, hígítgatom, hogy be ne száradjon a több mint tíz éve (!) a Dani fiam által Amerikából hozott Elmer’s márkájú faragasztót. Gyere, partvis, tegyünk próbát! Bőségesen bekenem a szétrepedt felületet, aztán madzaggal összekötözöm. Kicsurran a ragasztó, törlöm. Bevillan: mi lesz, ha a madzag is ráragad?

Két napot várok. Kibontom, jónak tűnik. Rusztikus az illesztés, Schaffhausenben nyilván precízebbek lennének, de ott talán nincs is partvisjavító. Próbaseprés. Működik. Harmadnap minden különösebb erőfeszítés nélkül megint kettéesik. Gyanakodva méregetem az amerikai ragasztót. Vetek egy pillantást a szemetes felé. Nem! Van nekem fúrófelszerelésem, és a facsavar miért is facsavar? A kézi furdanccsal kezdem. Gyors sikerben reménykedem, de ­hamar elfog a csüggedés. (A Feri bátyámnak erős keze van.) Megkísért, hogy hagyom a csudába, és veszek egy új partvist.

Várjunk csak! Miért is vettem pár éve akciós leárazáskor elektromos fúrógépet? Itt tartom az íróasztal alatt mint mementót, ne feledjem, hogy nem kell kapkodni szakik telefonszáma után. Önerőből is tudok kontárkodni. Lássuk be, a buherálás a sok szentségelés, bosszankodás mellett számos sikert is hozott már. Felmerül bennem, hogy a kiszáradt fa a fúrástól további darabokra eshet. Aztán jön a mentesítő régi pesti duma: nem kell a córeszre előleget felvenni.

Kicsit ijesztő az erős berregés mellett a hőtől füstölgő fa illata, de hát ez van, a városlakó nem szokta a műhelyszagot. Nem állok meg négy furat előtt. Nekem ez a partvis álljon feszesen, megbízhatóan, mint a parancsolat! Igen erősen tekerem be a csavarokat. Amikor kész vagyok, körbehordozom a megreparált partvist, hogy családommal is ünnepeltessem magam. Aztán a megérdemelt pihenő alatt felmerül, hogy talán érdemes volna beruházni egy elektromos csavarhúzóba. A lejtőn, úgy látszik, felfelé sincs megállás.