Tandori kalapja

Feltűnt nekem egy kalapos férfiú. A szemét fölismertem, hiába nézett lefelé: Tandori Dezső volt, akiről mindenki tudta, hogy a „magyar klasszikus műnemben” indult az irodalomban.

Egy vak szerencséje az vakszerencse? Nem tudom. Mindenesetre a múlt század nyolcvanas éveinek közepe után nyílt meg Pesten az első, faborítású ír söröző, a Fregatt a Molnár utcában. Másfél sarokra onnan volt a nővéremék kéglije, bár már nem ott laktam, logikus volt felbukkanásom. Hamar divatba jött a hely, nemcsak a jó sör miatt, de azért is, mert a pultosok minden rendelés után harangoztak. A kocsma sikeréből Weszely Ernő zenéje is kivette a részét. Tangóharmonikával ült a zongora elé, és énekelt is. Összehaverkodtunk, amikor levizsgáztatott a szegedi vak zenészekből, meg ismertem a fonalmentőt a temető mellett, ahol szegény büntetésből robotolt évekig. Nem szeretem a szomorú zenészt. Én itatom őket.

És akkor, egy délután, amikor még nem is voltak sokan… Néhány kezdő költő lengedezett a pult körül, de messze volt még az este, amikor az esztergált fogasokon tömegével egymásra akasztott kabátokból csak az nem lopott, aki nem akart. Feltűnt nekem egy kalapos férfiú. Széles peremű, világosbarna, amerikai kalapot viselt. A szemét fölismertem, hiába nézett lefelé: Tandori Dezső volt, akiről már akkor is mindenki tudta, hogy a „magyar klasszikus műnemben” indult az irodalomban. Az első könyve, a Töredék eltalált, az Egy talált tárgy pedig szabályosan kiütött. Nem sok paródiát írtam életemben, de erről a kötetről igen. Nyugi, egysoros csak, de függőlegesen. Az Egy talált vágy megritkítása című dolgozatom így szól:

„ a p o s t a t i s z t a k é z b e s í t ő s. t. b.”

Szóval Dezső. Először eljátszotta, hogy nem ismer, de amikor kedvesen ráköszöntem, nem alakoskodhatott velem úgy, mint az első könyves költőkkel. Megígérte mindnek, hogy ír róluk. Sokszor írt is. Meghívott a saját specialitására, amely nem volt valami nagy szám, fél deci borba fél konyak. Vagy decibe deci, már nem emlékszem. Nem lett a kedvencem.

Szerényi Gábor rajza

Dezső ott sertepertélt a kalapjában, és azt mondta, ír rólam, amikor elővettem a bőr válltáskámból a Por első kötetét. Még friss volt. Erre Ernő-Ernie, aki mellettünk iszogatott, meghallva, mire készülök, csak annyit mondott: Ne ennek a verebesnek add a könyvet, aki beteszi a többi közé, hanem nekem! Nekem ugyanis a nőm felolvassa! Már holnap.

És mit ad isten: Weszely Ernőnek lett dedikálva az a kötet. A pia tette, mentegethetném magam, hogy sikerült megsértenem első mozdulatra egy élő klasszikust. Válasza elegáns és egyszerű volt, meghívott egy másik kocsmába, de bocs, útközben meggondolta magát. Megbiccentette a kalapját. Ott felejtettem valamit, mondta, és visszament a Fregattba. Megérdemeltem. Tandori még nem volt ötven akkor, én a harmincas éveim vége felé. Tudván, hogy Dezső a gombfociról is írt alapműveket.

Egyetlen dolgot szerettem volna megtudni: Bella Pisti, a barátom és közte levelező sakkjátszmák folytak. Például úgy, hogy Pisti az üzenetrögzítőre mondta a lépést (Dezső akkoriban nem vette föl a telefont), és Tandori levélben válaszolt. J’adoube – igazítok, állt az egyik válaszlevélben. A sakk nyelve a francia. Vajon mi lehetett a partik eredménye? Aligha tudjuk már meg.

Most, hogy Dezső itt hagyott minket, megnéztem a Fregattot a neten. Végérvényesen bezárva. Ennél rövidebben nem lehet megfogalmazni a halált.