A távolba hatás kérdéséről

A 2019-es évet Magyarországon − több magyar tudományos egyesület és intézmény kezdeményezésére − Eötvös Loránd-emlékévnek tekintjük.

Eötvös Loránd (Székely Aladár felvétele, 1912)

A könnyenhívőket elragadja az eredmény nagyszerűsége, csodálják a tudományt, mely divatos frázis szerint a „természeti erőket az emberiség szolgálatára kényszeríti”, a tudományt, mely észleletek és számítások alapján nem egy tüneményt megjósolni tud. Az ilyenek, s pedig túlszámmal vannak, nem is törődve a gondolatmenettel, mely az eredményekhez vezetett, vakon hiszik, hogy a természettudomány a jelenségeknek feltétlenül igaz magyarázatát adja, vagy legalább a jövőben adni fogja. Így alkotják legtöbben merész logikai ugrással azon nézetüket, mintha a természettudományok a materializmus tanait bizonyítanák.

Ellentétben e könnyenhívőkkel, egészen más álláspontra áll mindaz, ki bármely irányú komoly tanulmányok által kritikai gondolkodáshoz szokott; nem elégszik meg az eredmények ismeretével, keresi azt is, mily alapon s miképp jutott azokhoz a tudomány. Választ ily kérdésre csak komoly tanulmány adhat, s aligha van népszerű munka, mely azt pótolhatná. A történet, nyelvészet vagy a társadalmi tudományok búvárai meg vannak győződve arról, hogy tudományok módszereit csak az ismerheti igazán, ki életét szenteli azoknak, s mégis a természettudományok felett sokszor mulattató olvasmányok alapján mondanak ítéletet. Ítéletük ritkán kedvező, s ezt nem csodálom, mert a felületes tárgyalás mellett, melyre többé-kevésbé minden népszerűsítő munka szorítkozik, a természettudományok magyarázatai könnyen gyermekes mesének látszhatnak. […]

Ki akarom mutatni, mily túlzó azoknak követelése, kik a természettudományokban a tüneményeknek feltétlenül igaz magyarázatát keresik, s mily elhamarkodott másrészt azoknak ítélete, kik tudományunkat feltevései miatt kárhoztatják.

Miképp s mily törvények szerint hatnak a testek távolból egymásra? ez ősrégi kérdést választottam előadásom tárgyául. Azon álláspont megvilágítása, melyet a fizikai tudományok e kérdéssel szemben elfoglalnak, azoknak valódi jelentőségét, hatalmát és gyengéit fogom legjobban előtüntetni. Tárgyammal mulattatni nem tudnék, nem is akarok, de ez udvariatlanság talán megbocsátható lesz, ha az előadás hiányzó cifraságát lelkiismeretes hűség által pótolom.

Legyen most szabad még nehány szót előrebocsátanom a fizikai tudományok feladatáról. E tudománycsoporttól a természeti jelenségek magyarázatát várjuk; lássuk, miképp s mennyire felelhet a meg e feladatának. Első dolga észlelés és kísérlettevés által tényeket gyűjteni. E tények halmazából azután az egyneműek összevetése által tapasztalatokon alapuló törvényekhez jutunk. Ilyenek a szabadesés törvényei, a bolygók mozgásának észleletéből merített Kepler-törvénye, a fény törését s visszaverődését szabályozó tételek s több effélék. Az ilyen tapasztalati törvényeknek nevezett tételek magukban megfejthetetlenek; magyarázatukat adni a fizika legkényesebb feladata, e tudomány elméleti részének tárgya. […] az elmélet megfejtetlen tüneményeket megfejtetlen feltevések által magyaráz. Első benyomásra azt mondhatnók, hogy ily módon nem tettünk haladást a természet megértésében. […] ha nem is nyertünk teljes és feltétlenül igaz magyarázatot, mégis haladtunk annyiban, hogy a megfejtetlen tünemények megszámíthatatlan sokasága helyett csupán nehány megfejtetlen tétellel állunk szemben.

Az elmélet teendője lehetőleg kisebbíteni a magyarázatra elkerülhetetlenül szükséges feltevések számát; de hasztalan munkába fogna, ha azokat köréből teljesen kizárni iparkodnék. A magyarázat, melyet általa nyerünk, nem is lesz soha az egyetlen lehető, hanem egy a lehetők között. […]

Végre is meg kell tehát nyugodnunk abban, hogy a tudomány nem adja a természeti tüneményeknek feltétlenül igaz magyarázatát, hanem csak közelebb visz ahhoz a határhoz, hol a megfoghatatlan kezdődik.

Aki többet keres, a végre is csalódásában Byron Manfredjével fog felkiáltani: „A tudomány csak a nemtudás egy neme, cserében a nemtudás más neméért!”

Nem lenne-e mégis lehetséges valami módon a megfoghatatlan tüneményeket magukban érthető alapelvekre visszavezetni? Nem, mert ily kétségtelenül bizonyos tételekkel csak oly tudomány rendelkezhetik, mely tételeinek nem is tartalmát elemzi, hanem csupán alaki láncolatát tárgyalja. Ilyen tisztán formális tételekből fizikai elméletet alakítani esztelen törekvés volna, hiszen már a geometriának is bizonyos tekintetben tapasztalati axiómákra van szüksége.

Bármennyire is fejlődjenek tehát fizikai elméleteink, mégis mindig oly feltevésekre fognak támaszkodni, melyek tovább nem bizonyíthatók. − Szemben ezen, a tudomány fejlődése közben érlelt meggyőződéssel, valóban a jelenkor egyik legcsodálatosabb tévedésének kell mondanunk, hogy annyian hallgatnak azon álpróféták szavára, kik a vallás dogmái helyett természettudományi dogmákat kínálgatnak, középkori türelmetlenséggel, de történeti jogosultság nélkül.

Az igazi természettudós az ily önámítástól távol áll, tudja, hogy osztályrészéül a természet végokaival szemben a lemondás jutott; de azért nem csügged el, mint Faust, ki véges munkáért végtelen jutalmat követel, hanem ernyedetlenül halad előre az elérhetetlen cél felé, s örömet talál magában a kutatásban s azon eredményekben, melyeket az emberiség anyagi jólétének előmozdítására értékesít.

Akik meg nem elégedve ily örömökkel, makacsul a végokokat fürkészik, azok méltassák egyszer figyelmükre a szellemdús Galiani apológját, melyből fáradozásaik értékét, úgy hiszem, legjobban felismerhetik.

Legyen szabad előadásom befejezéséül még ez apológot s keletkezésének történetét elmondanom úgy, mint azt az előadás nagymestere, Du Bois-Reymond elbeszéli. (Emil Du Bois-Reymond: Darwin versus Galiani. Berlin 1876.)

Száz évvel ezelőtt, egy délután, fényes társaság volt együtt Holbach báró lakában. Ott voltak azon hölgyek, kiknek veszélyes csábjait Rousseau Vallomásaiban megörökíté; ott volt Diderot a legnémetebb francia, és Grimm − a legfranciább német, ott volt a mogorva Hoop és a kicsiny s mozgékony nápolyi abbé − Galiani, kinek tréfái mögött oly sokszor mély értelem rejtőzött!

Voltaire világnézetéről s deista hajlamairól volt szó.

»Mily gyermekes felfogás« − így szólt a ház ura − »a világot órához hasonlítani, melyből az órásra lehet következtetni. Ha semmi egyéb nem bizonyos, csupán az anyag létezése, miért keresnénk más okokat, mint annak erőit? Miért ne lenne gondolható, hogy örök időktől fogva egymásra ható atomok, bizonyos módon rendezkedve, világokat alkottak; hogy ott, hol ezekben fény, hő nedvesség és bizonyos anyagok kellő arányban közreműködtek, azon folyamat keletkezett és fejlődött, melyet életnek nevezünk; hogy így az állati s végre emberi gépezet is létrejött célszerűségével és hibáival, erejével és gyengéivel, örömeivel és még sokkal több keserűségével.«

E beszédet tapssal fogadták. Ekkor egy elfeledett sarokból megszólalt Galiani hangocskája:

»Hölgyeim és uraim! Az istenért, hagyjuk nyugodni a metafizikát! Beszéljünk egyébről. Halljátok, mi történt velem Nápolyban! Egy bűvész kezdé éppen mutatványait, s én is a lazzaronik közé keveredtem, kik körülötte összegyűltek. Több mesterségéhez tartozó mutatvány után egyszerre azt a fogadást ajánlja, hogy kockáival minden dobásra két hatost vet. Akad egy, majd még egy bámész, ki a fogadásra rááll. A bűvész kockáit elveti, s csakugyan két hatost dob, azután másodszor is, harmadszor, negyedszer…«

»De Monsignor, ne tarts bolondnak, hiszen a kockák hamisak voltak.«

»Természetesen« − feleli Galiani − »s éppen ez volt a tréfa. A bűvész nem mondotta, hogy kockái igazak, s azok, kik erre nem gondolva, pénzüket elvesztették, gúny tárgyai lettek. No lám! ha két kocka négyszer egymás után ugyanazon oldalra esik, akkor képtelenségnek tartjátok, hogy ez véletlen legyen. Kétségtelen bizonyossággal állítjátok, hogy a bűvész ama titokszerű okot, mely által kockái fordulnak, egy kevés ólom alakjában helyezte azokba.

De ha látjátok a világegyetemet megszámíthatlan napjaival, bolygóival és holdjaival, melyek az űrben lebegve évezredeken át zavartalanul futnak pályáikon; látjátok földgömbünkön mily csodálatosan van eloszolva a szárazföld, a tenger és a lég, a napsugár és az eső, úgyhogy növények s állatok vígan hemzsegve tenyésznek; ha látjátok, hogy a nappal és az éjjel, a nyár és a tél váltakozásai mind eme lények életszükségleteit áldásosan kielégítik; látjátok saját testeteken, miképp végzi a legkisebb részecske is éppen azt, mi az egész bonyolódott szervezet jólétét előmozdítja, s miképp függ annak létezése viszont az egésztől; látjátok ezen fölül a hasznosat a széppel összekötve, a pompát és csínt, mely mindezt díszíti, Flóra gyermekeit kecses öltönyükben, a körülöttük csillogva repdeső pillangót, s a páva tolldíszét; végre ha látjátok a cseppet, élőlények milliomai által megnépesítve, s azon világok ezreit, melyekhez csupán a távcső hatol: akkor megütközés nélkül mondjátok, mindez véletlen. Pedig a látvány, melyet a természet nyújt, csak olyan, mintha valaki végtelen sok kockával minden pillanatban előre hirdetett dobást tenne. Én, hölgyeim és uraim, másként vélekedem. Azt mondom, a természet kockái ólmozva vannak, s fejünk felett csak mosolyog rajtunk a bűvészek legnagyobbika!«

Tisztelt gyülekezet! Száz év múlt el, mióta Galiani apológját elmondotta, száz év, mely alatt egy Fresnel, egy Gauss, egy Faraday s más hozzájuk méltók egész életüket a tudomány előmozdítására fordították, száz év, mely alatt az emberiség a durva anyagi munka terhe alól felszabadult, s mely alatt megtanultunk a nap sugaraival rajzolni s legtávolibb testvéreinkkel gondolatgyorsan közlekedni; s mégis éppúgy megdöbbenve állunk Galiani kockái előtt, mint egykor Holbach vendégei. Nevezzük bár az ólmot, mely által a kocka fordul, véletlennek, erélynek vagy Istennek, maga a kocka belseje elménk előtt mindig rejtély marad.