A magamfajta nyelvész ekkor illendőn megkérdi: vajon az anyanyelvi tudásszintnek valóban csak az idegen nyelvű vizsgákon van minimumkövetelménye, anyanyelven ki-ki szabadon tarolhatja közös erdőnket a sivatag némaságáig? Hogy a nyelvtani szerkezet belső logikáját bontjuk vonzathibáinkkal, többé senkit nem érdekel? Aztán nincs-e különbség természetes nyelvváltozás és (közösségi) média percben lopakodó igénytelenségének szentesítése között?
Én nem éppen avítt munkákból úgy tanultam, a természetes nyelvváltozáshoz két vagy több nyelv kapcsolata szükséges, s az egymással érintkező beszélők huzamos csereberéjének eredményei maguk a változások. A nyelvtani változások általában nemzedékeken át tartó kétnyelvű kapcsolatokból születnek. Vonzataink körében is voltak és lesznek ilyenek, akár szemléletmódváltással együtt is.
Az uráli és altáji nyelvek vélhetően eredetibb, dinamikus vonzatszemlélete a valahonnan találás, keresés, vásárlás, olvasás, a valahová születés, építés, alapítás gondolata a statikusabb, germán–neolatin–szláv szemlélettel szemben: valahol olvasunk, találunk, veszünk, valahol építünk, alapítunk valamit. A finn máig dinamikus, az észt kisebb, a magyar nagyobb mértékben közép-európaizálódott, hasonult az együtt élő nyelvek szemléletéhez. Ez azonban évszázados folyamat volt, melyben a rendszer logikája változhatott ugyan, de a rendszernek új, belső logikája is lett. A nekigyürkőzött a feladathoz pillanatnyi vonzatkeservei ezzel szemben csak a közös megértés, közös anyanyelvünk szálait gubancolják olykor értelemvesztésig. Botorkálóink talán nem is sejtik, hogy nyelvi gondatlanságukkal mi mindent taposnak sárba.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!