Botorkáló vonzatok

A botorkálás Eszti nagyanyám kedves szavai közül való volt, arra az esetre, ha jobbra-balra kanyargásainkban sehogyan sem jutottunk az áhított dologig. Botorkálásaink során megtörtént, hogy a kutatott szamócás helyett csóványosba csöppentünk. Ma már Anna lányom – terebélyesedő nyelvi felelősségérzete mellett alig burkolt felháborodással a hangjában – tudósít a modern kor botorkálásairól, amelyekhez nem kell többé sem éj, sem erdő, sem csóvány. Elég egy jó nevű gimnázium napi szóterepe, ahol az elemózsiájáért induló diák a „szekrényébe megy” -hoz/-hez/-höz ragjaink méltatlan kikosarazásával.

Nemrég egy ki tudja hány nyelven keresztül fordított finn nyelvtant kellett átolvasnom, abban „magyarba fordítottak” valamit. Ez a „magyarba” újólag csóványként csípett engem. „Magyarba” mifelénk nem fordítottak, legfeljebb mentek a falunkból Magyarországra, már ha nem csüdig nedvesen tették meg a félperces folyami utat Pásztóról a mikolai füzesek irányába. Csakhogy akkor még az Ipoly Ipoly volt, Pásztó meg Pásztó.

Most meg úgy vagyunk ige- és melléknévvonzatainkkal, hogy egyre csak keresgéljük őket, s szamóca helyett csóványra találunk. Sütő Andrással szólva, mert nála szebben úgysem mondhatnánk: „A magyar irodalomba tévedve föl kellett figyelnem valóságos helyzetemre, miszerint nem erdőben, hanem bokorban születtem, az anyanyelv diribdarabjai közé, ahol minden, amiből a legkisebb költőnek is fel kellene ruházkodnia: csupa maradvány, foltnak való, szalagvég, elhullajtott kacat… Nem ismerjük a nyelvünket! – kezdett sajogni bennem a felismerés…” (Sütő András: Jön az erdő, Anyám könnyű álmot ígér) Sütő küldetéstudatának egyes szám első személyét cserélhetnénk takargatóbb többesre, a „mi”-ből még menekülhetne, aki akar, de nem teszünk csúfságot az írói szóval, és nem kendőzzük a nyelvi nemtörődömséget.

Vajon ilyen öreg, varrógépfiókba keveredett szalagkacatok közül való-e a hozzáfog, hozzálát valaminek, nekifog, nekilát valamihez ragályos vonzatgubanca is, ahol már az igekötők is harsogják a helyes véget, s mégis mind többen össze nem illő végeket csomóznak egybe. Kérdéseimre már hallom is az obligát PC választ: „Ezek nem hibák, hanem változások, anyanyelvi beszélő sohasem téved.”

A magamfajta nyelvész ekkor illendőn megkérdi: vajon az anyanyelvi tudásszintnek valóban csak az idegen nyelvű vizsgákon van minimumkövetelménye, anyanyelven ki-ki szabadon tarolhatja közös erdőnket a sivatag némaságáig? Hogy a nyelvtani szerkezet belső logikáját bontjuk vonzathibáinkkal, többé senkit nem érdekel? Aztán nincs-e különbség természetes nyelvváltozás és (közösségi) média percben lopakodó igénytelenségének szentesítése között?

Én nem éppen avítt munkákból úgy tanultam, a természetes nyelvváltozáshoz két vagy több nyelv kapcsolata szükséges, s az egymással érintkező beszélők huzamos csereberéjének eredményei maguk a változások. A nyelvtani változások általában nemzedékeken át tartó kétnyelvű kapcsolatokból születnek. Vonzataink köré­ben is voltak és lesznek ilyenek, akár szemléletmódváltással együtt is.

Az uráli és altáji nyelvek vélhetően eredetibb, dinamikus vonzatszemlélete a valahonnan találás, keresés, vásárlás, olvasás, a valahová születés, építés, alapítás gondolata a statikusabb, germán–neolatin–szláv szemlélettel szemben: valahol olvasunk, találunk, veszünk, valahol építünk, alapítunk valamit. A finn máig dinamikus, az észt kisebb, a magyar nagyobb mértékben közép-európaizálódott, hasonult az együtt élő nyelvek szemléletéhez. Ez azonban évszázados folyamat volt, melyben a rendszer logikája változhatott ugyan, de a rendszernek új, belső logikája is lett. A nekigyürkőzött a feladathoz pillanatnyi vonzatkeservei ezzel szemben csak a közös megértés, közös anyanyelvünk szálait gubancolják olykor értelemvesztésig. Botorkálóink talán nem is sejtik, hogy nyelvi gondatlanságukkal mi mindent taposnak sárba.