Futni a tarlón

Nem lehet elmenni szó nélkül Zdeněk Svěrák Mezítláb a tarlón című kisregénye mellett.

A könyvek karneválján csak szürke egér a magamutogató albumok között, látszólag jelentéktelen, vékonyka kötet Zdeněk Svěrák Mezítláb a tarlón című kisregénye, mégis kár volna elmenni mellette szó nélkül. A prágai szerzőt a magyar közönség elsősorban színészként és Az én kis falum című film forgatókönyvírójaként ismerheti, pedig jelent már meg novelláskötete is 2017-ben, Kettős látás címmel a Napkút Kiadónál, szintén Forgács Ildikó értő fordításában. A „csehes látásmódban” ezúttal sem csalódunk.

A Mezítláb a tarlón emléktöredékek gyerekszemmel, az összeillesztett részek felidézik egy mezőváros mindennapjait a második világháborúban. Mégsem a gyerekkor krónikája ez, és nem is családregény, Svěrák szerint „az ilyen irodalmi alkotások szerzői nem pusztán csak felidézik azt, amit láttak és hallottak, hanem hozzágondolnak, fantáziálnak, hogy a történetük érjen is valamit. A könyvben arról mesélek, hogyan ragadtak ki egy kisfiút városi környezetéből és helyezték vidékre, és hogy ez mit tett a lelkével. Én vagyok ez a kisfiú, és nem én vagyok. Ez az egész egy mozaik, amelynek néhány köve eredeti, mások pedig pótlások. De önök remélhetőleg nem jönnek rá, melyik melyik.”

Nem is fontos ezt firtatni, hiszen Svěrák élete alkonyán azt összegzi, amiért élni érdemes. Emberi kapcsolatokat és megélt pillanatokat tesz egymás mellé, kis semmiségeket is akár, melyek jutalma sokszor annyi csak, hogy jelen voltunk, észrevettük. Ilyen szempontból akár szűrő is lehet ez a kisregény, amelyet ha már levettünk a polcról, hogy belenézzünk, a jutalom sem marad el: az olvasás gyönyörűsége.

A mozaikkockákban gyönyörködve ráismerhetünk Jiří Menzel cseh filmrendező karaktereire, az olyan hétköznapi, mégis költői figurákra, mint a bolond galambász, aki fenn áll a tetőn, mesei módon szinte lebeg, és hóbortossága egyre rosszabb helyzetbe sodorja. Ráismerhetünk aztán a közönségesen, néha egyenesen brutálisan ábrázolt valóság költői képbe emelésének filmes gesztusára is Svěrák történeteiben.

Ahogy a cseh új hullám közvetlenséggel tartotta magát távol a sematizmus hamis valóságától, ugyanúgy Svěrák is fokozza a személyességet a gyermeki látószöggel. Látszólag csak egy kisfiú hétköznapjait követjük nyomon, valójában azonban a tágabb közösség, az egész régió számára kiemelt jelentőségű a német és az orosz front mozgása. A második világháború záróakkordjai egészen új értelmet adnak a mindennapok apró, jelentéktelennek tűnő eseményeinek, ha a történelem az élet által felvetett nagy kérdésekkel szembesíti épp az olvasót.

A cseh új hullámnak 68-ban véget vetett a hatalom, groteszk szemléletmódját viszont ez a történelmi fordulat csak még inkább hitelesítette. A csehes látásmód évtizedeken át érvényesnek bizonyult a hasonlóan lehetetlen magyar viszonyokra is, nem meglepő hát, ha a második világháborúról is vannak közös történeteink. Mint egykor a filmben, a Mezítláb a tarlón kisregényben is megfér egymás mellett a groteszk realizmus és az abszurdba hajló, elvont látásmód, író és olvasó apró gesztusokból, elharapott félszavakból most is megértik egymást. Aki próbált már mezítláb futni a tarlón, az tudja: tanulni kell. Az életet is tanulni kell, és nem csalódunk, ha Zdeněk Svěrákhoz, a történetmesélés mesteréhez csatlakozunk, aki humorral és szeretettel szemléli, ahogy kicsiségekből, átlagos helyzetekből kibomlik közép-európai történetünk, és az esetleges sorsszerűvé válik.

(Zdeněk Svěrák: Mezítláb a tarlón. Fordította: Forgács Ildikó. Napkút Kiadó, Budapest, 2018, 120 oldal. Ára: 1990 forint)