Peele nagyon jól tudja, hogy a zombiknál vagy vámpíroknál ezerszer hátborzongatóbb az, amikor a hozzánk legközelebb állók változnak meg, netán valami elkezdi irányítani őket. A Mi első fele egy klasszikus home invasion film (talán erőszakos behatolásnak lehetne fordítani), amelyben rendszerint a gyilkos fenyegetés igyekszik beférkőzni a szereplők magánszférájába, ők pedig megpróbálják megakadályozni ezt. Ebből az állapotból vált át a film túlélőmozivá. Ha kicsit túlzóvá is válnak a vérgőzös jelenetek, az elsütött viccek vagy a szomszéd fehér család bunkóságának karikírozása, a rendező képes jó arány- és stílusérzékkel, elegánsan használni a horror elemeit anélkül, hogy gagyiságba vagy kiszámítható riogatásba fulladna az egész.
Felsikítani ugyan nem fogunk, a fojtogató atmoszféra és a színészi játék viszont kárpótolnak ezért. Az anyukát alakító Lupita Nyong’o alakítása a kettős szerepben lenyűgöző, másnak nem is igazán osztanak lapot a Miben. Karaktere(i) sokrétűbb(ek), mint eddig a színésznő bármikor: egyszerre képes egy rémült nő, megszállott ollós gyilkos és rettenthetetlen anyaoroszlán bőrébe bújni, a családfőt játszó Winston Duke csak mellékszereplő lehet az oldalán.
A Mi könnyű kis horrornak álcázott társadalomkritika. Megosztóbb, mint a Tűnj el!, kicsit nehezen adja magát, és elképzelhető az is, hogy sokan utálni fogják ezért. Talán csak napokkal később kezd foglalkoztatni, onnantól kezdve viszont már nincs megállás, bemászik a bőrünk alá.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!