Görbe tükör

A Mi könnyű kis horrornak álcázott társadalomkritika. Megosztóbb, mint a Tűnj el!, kicsit nehezen adja magát, és elképzelhető az is, hogy sokan utálni fogják ezért.

Adelaide (Lupita Nyong’o) vérszomjas alteregójával kerül szembe Fotó: UIP–Duna Film

Ijesztgetni végül is nem könnyű. A mai nézőt mindenhonnan eltúlzott ingerekkel bombázzák, és még a Harry Potter alapvetően gyerekeknek szánt filmadaptációi is tele vannak tömködve speciális effektekkel felturbózott szörnyekkel és sötét démonokkal. Felbukkan egy alak a tükörben, kopogó hangokat hallunk, baljós zene szól. Elsuhan a főszereplő mögött egy sötét árny. A horror zsáner a 2010-es években maximum azzal játszik, hogy éppen ki vagy mi üldözi hőseinket, de a játéktér így is meglehetősen behatárolt.

Jordan Peele-ről nem sokan gondolták, hogy a műfaj megújítója lesz, amikor még a Key & Peele című kétszemélyes vígjátéksorozatban bohóckodott. Aztán tavaly az első rendezésével, a Tűnj el! című alkotással rögtön zsebre vághatta a legjobb eredeti forgatókönyv Oscarját, és még a közönség is imádta az izgalmas, friss, horrorelemekkel tarkított filmet, amely képes volt szokatlan módon megmutatni, milyen érzés fiatal fekete amerikaiként szembenézni a sok száz éves fehér elnyomással. Az író-rendező Peele egy csapásra afroamerikai hőssé vált, aki képes volt újszerűen, de egyúttal a nagyközönség számára is érthetően beszélni kisebbségi problémákról. A magas elvárásokat szerencsére sikerült megugrani második, Mi című horrorjával, amely pont olyan, mint amilyet várni lehetett: véresebb, de talán még viccesebb is elődjénél, ám ami a legfontosabb, hogy akár napokkal később is elgondolkodtat.

Négyfős család érkezik az anyuka, Adelaide (Lupita Nyong’o) gyerekkori házába nyaralni, akire viszont „fekete felhőként” nehezednek a régen itt átélt rossz emlékek. A pihenésből aztán hirtelen rémálom lesz, mikor a ház felhajtóján egy másik négyfős család jelenik meg egyforma, piros ruhában. Közelről ráadásul kiderül, hogy pontosan úgy néznek ki, mint Wilsonék: apa, anya és két gyerek, csak éppen úgy tűnik, hogy a kezükben tartott aranyollóval akarják megölni a családot. Wilsonék menekülni próbálnak, de hamar kiderül, hogy nincs igazán hová futniuk alteregóik elől.

Adelaide (Lupita Nyong’o) vérszomjas alteregójával kerül szembe

Jordan Peele író-rendező bravúrja ezúttal az, hogy a történethez hasonlóan szimmetrikusan írta meg a filmet. A tengely valahol a játékidő felénél lehet, sok minden, amit az első percekben láthattunk, ezért a történet végén nyer értelmet. Újabb és újabb rétegeket pakol a megismert apró mozzanatokra vagy éppen helyszínekre. Az okos szerkezet felépítésénél viszont még többet ér, hogy Peele ravasz módon még a legeslegutolsó pillanatban is képes meglepetéssel szolgálni, ami nagy dolog a filmgyártásnak egy olyan időszakában, amikor minden valaminek a másolata vagy folytatása. Méghozzá úgy, hogy ironikus módon a Mi filmben is másolatokat látunk, a családtagok másolatait, akikkel hőseinknek meg kell küzdeniük.

Peele nagyon jól tudja, hogy a zombiknál vagy vámpíroknál ezerszer hátborzongatóbb az, amikor a hozzánk legközelebb állók változnak meg, netán valami elkezdi irányítani őket. A Mi első fele egy klasszikus home invasion film (talán erőszakos behatolásnak lehetne fordítani), amelyben rendszerint a gyilkos fenyegetés igyekszik beférkőzni a szereplők magánszférájába, ők pedig megpróbálják megakadályozni ezt. Ebből az állapotból vált át a film túlélőmozivá. Ha kicsit túlzóvá is válnak a vérgőzös jelenetek, az elsütött viccek vagy a szomszéd fehér család bunkóságának karikírozása, a rendező képes jó arány- és stílusérzékkel, elegánsan használni a horror elemeit anélkül, hogy gagyiságba vagy kiszámítható riogatásba fulladna az egész.

Felsikítani ugyan nem fogunk, a fojtogató atmoszféra és a színészi játék viszont kárpótolnak ezért. Az anyukát alakító Lupita Nyong’o alakítása a kettős szerepben lenyűgöző, másnak nem is igazán osztanak lapot a Miben. Karaktere(i) sokrétűbb(ek), mint eddig a színésznő bármikor: egyszerre képes egy rémült nő, megszállott ollós gyilkos és rettenthetetlen anyaoroszlán bőrébe bújni, a családfőt játszó Winston Duke csak mellékszereplő lehet az oldalán.

A Mi könnyű kis horrornak álcázott társadalomkritika. Megosztóbb, mint a Tűnj el!, kicsit nehezen adja magát, és elképzelhető az is, hogy sokan utálni fogják ezért. Talán csak napokkal később kezd foglalkoztatni, onnantól kezdve viszont már nincs megállás, bemászik a bőrünk alá.

(Mi, amerikai horrorfilm, 120 perc, rendezte: Jordan Peele. Magyar premier: 2019. március 21. Forgalmazó: UIP–Duna Film)