Ijesztgetni végül is nem könnyű. A mai nézőt mindenhonnan eltúlzott ingerekkel bombázzák, és még a Harry Potter alapvetően gyerekeknek szánt filmadaptációi is tele vannak tömködve speciális effektekkel felturbózott szörnyekkel és sötét démonokkal. Felbukkan egy alak a tükörben, kopogó hangokat hallunk, baljós zene szól. Elsuhan a főszereplő mögött egy sötét árny. A horror zsáner a 2010-es években maximum azzal játszik, hogy éppen ki vagy mi üldözi hőseinket, de a játéktér így is meglehetősen behatárolt.
Jordan Peele-ről nem sokan gondolták, hogy a műfaj megújítója lesz, amikor még a Key & Peele című kétszemélyes vígjátéksorozatban bohóckodott. Aztán tavaly az első rendezésével, a Tűnj el! című alkotással rögtön zsebre vághatta a legjobb eredeti forgatókönyv Oscarját, és még a közönség is imádta az izgalmas, friss, horrorelemekkel tarkított filmet, amely képes volt szokatlan módon megmutatni, milyen érzés fiatal fekete amerikaiként szembenézni a sok száz éves fehér elnyomással. Az író-rendező Peele egy csapásra afroamerikai hőssé vált, aki képes volt újszerűen, de egyúttal a nagyközönség számára is érthetően beszélni kisebbségi problémákról. A magas elvárásokat szerencsére sikerült megugrani második, Mi című horrorjával, amely pont olyan, mint amilyet várni lehetett: véresebb, de talán még viccesebb is elődjénél, ám ami a legfontosabb, hogy akár napokkal később is elgondolkodtat.
Négyfős család érkezik az anyuka, Adelaide (Lupita Nyong’o) gyerekkori házába nyaralni, akire viszont „fekete felhőként” nehezednek a régen itt átélt rossz emlékek. A pihenésből aztán hirtelen rémálom lesz, mikor a ház felhajtóján egy másik négyfős család jelenik meg egyforma, piros ruhában. Közelről ráadásul kiderül, hogy pontosan úgy néznek ki, mint Wilsonék: apa, anya és két gyerek, csak éppen úgy tűnik, hogy a kezükben tartott aranyollóval akarják megölni a családot. Wilsonék menekülni próbálnak, de hamar kiderül, hogy nincs igazán hová futniuk alteregóik elől.
Jordan Peele író-rendező bravúrja ezúttal az, hogy a történethez hasonlóan szimmetrikusan írta meg a filmet. A tengely valahol a játékidő felénél lehet, sok minden, amit az első percekben láthattunk, ezért a történet végén nyer értelmet. Újabb és újabb rétegeket pakol a megismert apró mozzanatokra vagy éppen helyszínekre. Az okos szerkezet felépítésénél viszont még többet ér, hogy Peele ravasz módon még a legeslegutolsó pillanatban is képes meglepetéssel szolgálni, ami nagy dolog a filmgyártásnak egy olyan időszakában, amikor minden valaminek a másolata vagy folytatása. Méghozzá úgy, hogy ironikus módon a Mi filmben is másolatokat látunk, a családtagok másolatait, akikkel hőseinknek meg kell küzdeniük.
