Kék madár

Az ENSZ is méri az egyes országok boldogságszintjét. Nem tudjuk, mi az, de azért mérjük.

Te boldog vagy? – szegezte Ábelnek a kérdést Zsanett, a kolléganője, és Ábel rögtön tudta, hogy ez nem valódi kérdés. Tulajdonképpen nem is kérdés, hanem az „én nem vagyok boldog” kijelentő mondatnak a visszája, a bolyhos oldala. Mert könnyebb együttérző, aggódó kérdésnek álcázni az ilyesmit, mint kimondani a száraz tényt, ponttal a végén. Így hát Ábel válasz helyett, meglepetést színlelve visszakérdezett: „Az mi?!” A kérdés övön aluli volt – mondhatnánk, de nem mondjuk, mert nem szeretnénk a #metoo mozgalom figyelmét magunkra vonni. „Hát tudod…” – jött kínos mosollyal megtámogatva a bizonytalan válasz. „Nem, nem tudom” – folytatta a tortúrát Ábel.

Amióta megöregedett, maga sem tudta, miért, kedvét lelte az efféle „kegyetlenkedésekben”. Talán mert egyre kevésbé szerette az olyan fellengzős szavakat, mint „boldogság”, „önmegvalósítás”, „teljes élet” és hasonlók. Mert ezek mögött általában köd gomolyog. S a ködben tudvalevőleg könnyű eltévedni. Az utóbbi évtizedekben egész iparágak álltak rá arra, hogy belehajszolják az embereket a „boldogságkeresésbe”, az „önmegvalósításba”, a „kiteljesedésbe” és egyéb ilyen kétes kimenetelű vállalkozásokba. Ködevésbe. Az utca szerencsétlen embere pedig apait-anyait beleadva pörög, gürcöl, kapar valami után, amiről maga sem tudja, hogy micsoda. S nem jön rá, hogy paradox módon boldogabb lenne, ha nem akarna mindenáron boldog lenni.

Persze a kevésbé képzett ember pontosan tudja, hogy mi a boldogság. A múltkor látta a tévében, amikor reklámszünetben nem ment ki „nasiért” (vagy leengedni a „fáradt olajat”). Boldogság például az, amikor megeszel egy selymesen krémes joghurtot, nőként intimbetéttel teniszezel vagy táncolsz, férfiként hozzájutsz egy négykerék-meghajtásúhoz, idős úrként vagy hölgyként (vö. vénember, vénasszony) bekapsz egy filmtablettát, s máris Kinizsiként táncolsz két unokával a hónod alatt. Másnap aztán elrobogsz a közértbe, mindezeket megvásárolod (kivéve a négykerék-meghajtásút, mert az már az extrák közé tartozik), s aztán csodálkozol, hogy mégsem vagy boldog. S magadat vádolod: nem tettem eleget a boldogságomért! S megy tovább a hajtás, a küszködés. Hát hogyne, hiszen tudjuk: You can do it! Csoda-e, ha a boldogságkeresés több áldozatot szed a világban, mint a járványok vagy a nyomorúságos élethelyzetek?

Pedig némi töprengés után rájöhetnénk, hogy csalás áldozatai vagyunk. Hogy ez a boldogságcucc azért ennél bonyolultabb. Mert ahhoz, hogy elérd a reklám szerinti boldogságot, nem elég megvenni például az intimbetétet, kell hozzá teniszütő, labda, sportruházat, pályabérlet, személyi edző és kemény munka is.

S ha mindez megvan, akkor is csak havi négy-öt napon át lehetsz „boldog”. Ha nő vagy. Hol itt a „teljes élet”?

Hogy nem holmi marginális problémáról van szó, jól mutatja, hogy pár év óta az ENSZ is méri az egyes országok boldogságszintjét. Nem tudjuk, mi az, de azért mérjük. Ábel jót derült, amikor szemügyre vette az ENSZ farzsebéből kikandikáló „colstokot”. Olyan faktorokból áll, mint: GDP/fő, szociális háló, egészséges élet várható hossza, érzékelhető korrupció stb. No mindegy, szegény ember vízzel főz. A legutóbbi, 2017-es mérés szerint Finnországban a legboldogabbak az emberek. A finnek ezt értetlenkedő morgolódással vették tudomásul, mondván: „Ha Finnország a legjobb, amit az EU nyújtani tud, mindannyian elkezdhetünk aggódni.” Szóval van itt némi zavar. De lássuk, mit állít rólunk!

A magyar ellenzéki sajtó 2015-ben lelkesen kürtölte világgá: „Itt az újabb katasztrofális jelentés Magyarországról!” Mi, boldogtalanok, csak a 104. helyen vagyunk a világ boldogságlistáján! Lesújtó – szontyolodott el Ábel. Ennél még a FIFA listáján is jobban állunk. S olyan boldog volt az ellenzék, hogy ettől azonnal javítottunk néhány helyet, talán a száz alá is bekukkantottunk. Az igazság azonban az, hogy már ez a hír sem volt „katasztrofális” ránk nézve, tekintve, hogy az első, 2005–2011 közötti adatok alapján készült listán még a 110.-ek voltunk. S most kapaszkodjunk meg: 2017-ben már a 69. helyen virítunk. Röpke hat év alatt negyven helyet javítani nem hétköznapi teljesítmény még a sportban sem! Mi zajlik itt, ki tölti meg indokolatlan boldogsággal ezt a diktatúrától sújtott országot?! Hát már a boldogtalanságunktól is megfoszt a kormány?! Ez azért némi magyarázatot igényelne. De nem adunk.

Amúgy az örökös hajtás, a „piaci verseny”, a „gyorsabban, magasabbra, erősebben” igézetében leélt élet a nyugati társadalmak találmánya. Jelszavaktól elkábított tagjai önként befogják magukat egy „fejlődésnek” nevezett kerengős malomba, és járnak körbe-körbe rendületlenül, mintha tudnák, hogy hol a kör vége. Mintha lenne vége. Amely majd automatikusan meghozza a boldogságot. Pedig csak a liszt gyarapodik a rúd túlsó végén. Valakinek a lisztje. Valakié, de nem az övék.

Aztán elutaznak a Távol-Keletre, s döbbenten tapasztalják, hogy az ottaniak nem „fejlődnek”, nem „pörögnek”, úgy tűnik, nem is hallottak ilyesmiről. Csupán élnek, amúgy ráérősen. S valahogy mindig közülük kerülnek ki a világ legidősebb emberei.

Persze itt nem Japánra gondolunk, mert őket az amcsik megtanították „hajtani”, s ezt olyan japán alapossággal teszik, hogy mostanság képesek szó szerint halálra dolgozni magukat. A groteszk (és ugyanakkor becsülendő) az egészben az, hogy nem konkrétan valamiért (például új kocsiért vagy tűzfal nagyságú tévéért) gürcölnek, mint a nyugati ember, hanem egy eszméért, azért, mert ez büszkeséget, társadalmi rangot jelent számukra. Ismerve a japán mentalitást ebben nincs is semmi különös. Ábel emlékszik, mennyire meglepődött, amikor megtudta, hogy a karate nem egy szimpla bunyós technika, amely segít abban, hogy tetszetős hanghatások kíséretében orrba verj néhány kellemetlen alakot, hanem művészet komoly filozófiai háttérrel. Mert hát filozófia és verekedés a fehér ember tudatában két egymást kizáró világ. A fehér ember világában az egyetem és a kocsma nem avatkoznak egymás dolgaiba, mert abból semmi jó nem származik. Ezért nem tanult meg soha karatézni.

Szóval Zsanett nem boldog. És Ábel nem akar segíteni rajta. Mentségére legyen mondva: ha akarna, sem tudna. A Maeterlinck kék madara utáni hajszában mindenki csak önmagára számíthat. S a végén a kudarcra. Persze elkényelmesedett, elpuhult társadalmunkban ezt nem mindenki érti.

Ábel például a Kék madár című internetes videó alatt az alábbi bejegyzést találta: „Nagy kérés lenne feléd, hogy lemásold a Kék madarat? Természetesen kifizetem. Nagyon szeretném megnézni. Előre is köszi a segítségedet.”