Senki földjén

Merényletre készültem tucatnyi társammal, akkor már hetek óta. Évente csak egyszer öltünk, minden nagypénteken.

Pilinszky János a Nagyhéten című jegyzetében említi, hogy gyerekkorában egyszer megvárta a napfelkeltét. Nyár volt, mozdulatlan, meleg éjszaka. „Mintha valaki láthatatlan húrt pengetett volna, minden pendüléssel fokozatosan világosabb és világosabb lett. Később, felnőtt fejjel, az Alföldön utazva néztem végig egy teljes napfölkeltét, az álmos, hűvös vonatablakból. Ez a virradat talán még az előbbinél is szebb volt. Feketéből az éjszaka nem vált előbb tintakékre, hanem fekete maradt, úgy hullott szét porló, nagydarab gyöngyökre, a hajnali nap haragosvörös közeledtére. Lenyűgöző erejű kép volt. Csodálatos erejű kép.”