Csók és halál

Vajon meddig terjedhetnek az irodalmi hősök személyiségi jogai, mikor válik az irodalom ombudsmankérdéssé? – teszi fel a kérdést Ficsku Pál író.

A Petőfi Irodalmi Múzeum szoborraktára. Előtérben Jókai és Laborfalvi Róza fejszobra Fotó: MTI

Szepesi Susának – odaátra

Sokszor tűnődtem már azon, meddig terjedhetnek a hősök személyiségi jogai, mikor válik az irodalom ombudsmankérdéssé. Mi az, amit leírhatok egy élő alakomról, mi az, amit nem, mikor fog beperelni, kártérítési igénnyel fellépni vagy helyesbítést kérni, szebbé-jobbá tetetni műbeli önmagát.

Vegyük például Gura Karcsi esetét, aki Az oltott mész íze című elbeszélésem főhőse. Egy bükki faluban élő, idős ember volt, aki kutya helyett házőrző libákat tartott. Egy kutyát le lehet szerelni, de betörő legyen a talpán, aki elbír kilenc libával! Ugyanabban a faluban lakott egy félkezű ember, aki a falu sírásója és kosárfonója volt. Jó sziklás talaj, láttam, hogyan feszíti a csonkolt és az egészséges keze közé a csákányt vagy az ásót. Ha nem készült temetésre, akkor kisebb kosarakat font a mészégetőknek, amelyekkel a boksákból merték ki a meszet, meg nagyobbakat asszonyi használatra. A kettőből gyúrtam össze egy alakot. Az egyik nyugodtan beperelhetett volna, hogy megcsonkítottam, a másik pedig, hogy elvettem a megbecsült nevét, és átkereszteltem. Az író persze okosabb a hőseinél, bízik abban, hogy a hősei nem olvasnak. Most már biztonságban vagyok, valószínűleg már mindketten meghaltak. Egyébként is a helyi vállalkozó irodájában ez állt: Temetés után reklamációt nem fogadunk el.

Halk nevetés hallatszott. Huszonöt fiatal író ült velem szemben. A Petőfi Irodalmi Múzeumban voltunk, a KTGM és az Előretolt Helyőrség Íróakadémiájának novellaíró-szemináriumán. Száraz Miklós György barátom, aki a szemináriumot tartja, hívott meg vendégként, hogy beszéljek az írói létről, az irodalomról. Elterveztem, hogy bármit kérdez, a képzelet és valóság viszonyáról fogok beszélni, hogyan válik a valóság képzeletté, a képzelet valósággá – elsősorban nem a történet, hanem a megírt alakok szempontjából. A fentebbi mondatok egy huszonöt évvel ezelőtti tárcámból származnak. Megpróbáltam könnyed és humoros lenni, pedig egy órája mély gyászban voltam. Miközben olvastam, Gura Karcsi helyett Szepesi Susára gondoltam. Akiről egy órája tudtam meg, hogy meghalt.

Ő volt az Első Szerelmem. Az első, akiről azt hittem, hogy az igazi, a végső, aki ha megérintette a tenyeremet, kivert a veríték, ha rám nézett, összeborzongtam, s ha azt mondta, játszunk papás-mamást, tudtam, életemnek egy célja van, gyermekeinek atyja lenni. Három évig éltünk halálos szerelemben. Öttől hétéves korunkig. Aztán utolért bennünket az első generációs értelmiségi szülők gyerekeinek a sorsa: elszakítottak bennünket egymástól, máshová helyezték szüleinket. Kegyetlen kényszerválás volt. Húsz év után írtam meg a szerelmünket. Tiszafüreden kezdődött a történet, és ott is ért véget.

A szerelemről csak annyit tudtam, hogy kell hozzá csók és halál. Meg fehér ló. Hogy a halottnak hitt lányt, ha a fehér lovon érkező herceg megcsókolja, akkor a lány felébred, és szerelembe esnek. Nem volt fehér lovam, de így is hamar szerelembe estem. Tiszafüreden, az óvodában, már az első napon. Szerelmem tárgya Szepesi Susa volt. Hamarosan már kézen fogva vagy egymásba karolva mentünk reggelente az oviba, délután meg hazafelé. Aztán megesett az első csók is. Először titokban csókolóztunk, aztán már nyíltan vállaltuk a kapcsolatunkat. Be is hívatták a köztiszteletnek örvendő szüleinket az óvodába szocialista gyerekerkölcs megsértése témában. Gondoltam, ha ez a baj, akkor rendezzük a kapcsolatunkat, megkértem Susa kezét. Rendes leánykérés volt. Vasárnap reggel felvettem a sötétkék, pántos rövidnadrágomat, fehér rövid ujjú ing, műanyag szandál fehér térdzoknival. A virágárusnál felvettem a megrendelt virágcsokrot, amelyet a spórolt zsebpénzemből (heti öt forint) előre kifizettem, és elindultam Susáék házához. Húsleves, töltött káposzta és csörögefánk volt a lakodalmi menü Bambival.

Ez a gyermeki szerelem szent dolog volt számunkra egészen addig, amíg fel nem bukkant Baga Hermina az életünkben. Az óvoda udvarán volt néhány fából készült kis babaház. Mi Susával egyet elfoglaltunk. Az apósom, így hívtam Susa édesapját, azt mondta, kisfiam, ha majd tudsz írni és olvasni, ha tanult ember leszel, és el tudod látni a családodat, akkor majd össze is költözhettek. Nem számolt azzal, hogy ötévesen már tudtam írni és olvasni, és hallottam azt a mondást, hogy a puding próbája az evés. Úgyhogy összeköltöztünk az óvoda udvarán az egyik kis házikóban. Egyik délután éppen vártam uzsonnára Susát friss homokpogácsával, amikor bebújt az ajtón Baga Hermina. Nem kérdezett semmit, letepert és megcsókolt, bedugta a nyelvét a számba. Sírtam. Megfogadtam, egyszer majd valahogy megbosszulom.

Húsz év múlva boldogtalanná és öngyilkossá tettem a Szepesi Susának írt novellámban. Az általam kitalált férjéből orvhalászt kreáltam, rabsicot, majd rabosítottam, börtönbe csukattam, ő meg felakasztotta magát. Nem merült fel bennem, hogy egy valószínűleg létező embernek is, akit halottá tettem, vannak jogai. Csúnya és gonosz dolog volt tőlem.

A könyvem – amelyben benne volt a novella – megjelenése után készült egy interjú velem a Nők Lapjában. Hamarosan kaptam egy levelet Londonból. Szepesi Susa írta.

„Kedves Csaba!

Zavarban vagyok két dolog miatt. Az egyik, hogy melyik neveden szólítsalak, de én elsősorban Gyulai Csabának írom ezt a levelet, és csak másodsorban az írónak, Ficsku Pálnak. Másrészt zavarba hoz az is, hogy egy írónak szeretnék egy történetet leírni. Zavarjaimon túllépve álljon itt a mese.

Volt egyszer egy szőke, kék szemű kislány és egy kövérkés, barna hajú kisfiú. A kislány és a kisfiú gyermekkoruk talán leggondtalanabb időszakát töltötték együtt. Nagy szerelembe estek egymással, amit a felnőttek nem, de a kislány és a kisfiú igen komolyan vettek. Még a csókolózás tudományát is egymáson próbálgatták először, de aztán rendesen… Hívjuk ezt a szerelmet inkább babaszerelemnek. Tartott ez egészen egy szeptemberi napig, úgy a második osztályt kezdhették, amikor az iskolába bejött egyszer a kisfiú mamája. Éppen óra volt. Osztály vigyázzt vezényelt a tanító néni, és a kisfiú mamája bejelentette, hogy a kisfiú azon a napon volt utoljára iskolában, mert elköltöznek egy másik városba. A kislány csak állt, és potyogtak a könnyei, neki nem szólt senki, tőle nem kérdezett senki semmit. Talán nem is köszöntek el egymástól. Egy-két évvel később a kislány is elköltözött, és soha többet nem hallott a kisfiúról. De az emlék kitörölhetetlenül megmaradt…”

A levélből megtudtam még, hogy Zsuzsa Londonban él, van három lánya. Boldog voltam, hogy boldog. Nem válaszoltam a levelére. Nem tudom, miért nem. A következő éveket személyiségi jogaimnak az életre váltásával töltöttem. Minden férfinak joga van apává válni. A Jóisten tiszteletben tartotta a jogaimat, megszülettek az ikreink, írtam egy könyvet róluk Gyerekgyár címmel. A könyvbemutató után hárman dedikáltunk. A két és fél éves gyerekeim egy tintapárnába nyomták a hüvelykujjukat, és adtak létlenyomatot magukról. Egy csinos, szőke, velem egykorú asszonka állt előttem. A gyerekek odanyomták az ujjukat. Kinek ajánlhatom, kérdeztem. Szepesi Susának, mondta, és elnevette magát. Egyszerre megfagyott és felforrt a vér az ereimben, mint annak idején első nap az óvodában. Azt szerettem volna, hogy tűnjenek el az olvasók, ne maradjon senki más, csak Szepesi Susa, én meg a két gyerekem. De az olvasók nem tűntek el. Annyi időnk maradt csak, hogy megtudtam, a régi Váci utca elején nyitott egy teakereskedést és teázót, nem nehéz megtalálni, 1000TEA a neve. Megígértem, hogy jövő héten benézek hozzá. Tizenhárom éve jövő hét van.

Tavaly elhatároztam, hogy rendes író leszek, újraírom a novelláimat, és kiírtok minden gonoszságot belőlük. Évek óta csak családjoggal és személyiségi jogokkal foglalkozom, rájöttem, hogy az alakjaimnak is vannak jogaik. Először is megváltoztattam Baga Hermina nevét Jerminára. Boldoggá tettem az életét. Visszatérek Tiszafüredre, és a Tisza-parton találkozunk. Elmeséli, hogy a fia híres cimbalomművész, Eric Satie-t játszik, meg Sosztakovicsot dzsesszesen keverve a cigánymuzsikával, ő meg a lányával nyitott egy cukrászdát, a világon náluk lehet egyedül kapni egy barna süteményt, a „cigánycsókot”.

Amikor készültem a PIM-be az írótanoncokhoz, úgy döntöttem, megkeresem Szepesi Susát, megmutatom neki az írást, és megkérem, korrektúrázza a hajdani életünket.

Nem volt nehéz megtalálni a teázót, belső udvar, kis lugasban padok és asztalok, bent rózsaszín homály, gyarmati teaillat. Meghalt tavaly ősszel, mondta a kis teaárus lány, amikor Szepesi Susát kerestem.

Egy órával később arról beszélek a leendő íróknak, hogy milyen fontos egy írásban az első és utolsó mondat. Összefogott vagyok, miközben a lelkem egy megfagyott méhkas megfagyott királynővel.

Sétálok hazafelé, valami hull az égből, gyűlik a talpam alatt. Nem tudom, hogy vérben, csipkebogyó, jázmin- vagy rózsaszirom teában gázolok-e. Nem tudom, hogy a csók után miért kell jönnie a halálnak…

Van-e joga hozzá, hiszen nem Őt akartam megírni.