Földfosztás Sárpilisen

Az 1945 és 1961 közötti időszak a földosztás és a földfosztás korszaka volt: a második világháború után megtörtént ugyan a földosztás, de 1948 őszétől kezdődött a kuláküldözés is.

Az 1945 és 1961 közötti időszak a földosztás és a földfosztás korszaka volt: a második világháború után megtörtént ugyan a földosztás, de 1948 őszétől kezdődött a kuláküldözés is; a parasztságot mindenáron rá akarták kényszeríteni a közös gazdálkodásra. Sokak családtörténete ez, Gutai Istváné Sárpilisről való (Sárpilis község Tolna megyében, a Szekszárdi járásban található), az övéhez hasonló családi traumák máig hatással vannak az utódok választásaira országszerte.

Gutai István Kocsikerék a nyakcsigolyán című szociográfiája életigenlőbb, mint azt a cím sejteti. Az életutakból álló kötet olvasmányos, talán a rokoni, szomszédsági kapcsolatok teszik, hogy az interjúalanyok nem csak a „tisztaszobába” engedik be a szerzőt (ha létezik egyáltalán még ilyen helyiség, amelyet az ősök csak különleges alkalmakon használtak), Gutai otthonos jelenlétének köszönhetően az olvasó három-négy nemzedék sorsával is megismerkedik, bepillant a közösség történetébe és a családok hétköznapjaiba, apróbb gondjaiba is.

A múltbeli események feltárása mellett erénye a könyvnek, hogy a jelen pillanatot is rögzíti: hogyan él ma DJ Bachusz – született Bachusz László, 1954-ben –, akinek nagyapja még módos gazda volt, ő meg a vasiparból átlendült a szórakoztatóiparba, lemezlovasként keresett diszkós lett Szekszárdon és környékén az 1970–80-as években. Medveczky Józsefné élettörténete fia és a két unoka sorsa felől különösen érdekes, a nagyobbik unoka, László ráadásul már kamasz fia pályaválasztásán gondolkodik: „Tizenhat éves, még formálódik. Ha azt látja, hogy a bátyja viszonylag normális életszínvonalat tud elérni húsz szarvasmarhából, ötven birkából…, akkor lehet, hogy ő is azt fogja csinálni.”

A sárpilisi család ága-bogát követve – mint egy jó folytatásos regényben – kiderül, ki maradt helyben, ki került Szekszárdra, vagy ment tovább a fővárosba, jutott ki külföldre, kiből lett orvos, jogász, közgazdász, a sokdiplomás Pártai Lászlótól azt is megtudjuk: „A régi, jómódú parasztcsaládok leszármazói közül mi vagyunk az egyetlenek, akik főállásban mezőgazdasággal foglalkoznak.”

De kik és miféle módszereket vetettek be, hogy öntudatos parasztok, parasztpolgárok az erőszaknak engedve inkább felajánlották földjeiket, és maguk is beálltak az állami gazdaságba dolgozni? Mi lett a fiakkal, akiket azzal a jól bevált fordulattal utasítottak el az egyetemek, hogy helyhiány miatt nem nyertek felvételt?

Azt mégsem írhatták, hogy a helyi párttitkár a kulák család után nyúlt… A vallomásokból nyilvánvaló: a parasztpolgárok igényessége a munkában és a szellemi élet területén egy tőről fakad. Az egykori gazdák szorgalmasak voltak, közben ráláttak az előző nemzedékek életútjára, reflektáltak is rá: több generáció szellemi és fizikai erőfeszítése, szándéka adódik össze az ő sorsukban. Az ősök ismerete és tisztelete mögött ott volt a tudás, hogy micsoda szorgalommal épül fel egy birtok. Így a földhöz ragaszkodás jelentette a múlttal való kapcsolatot, a családi szálak megerősítését egyben.

K. Németh Gézáék tizenegyen voltak testvérek, unokahúgának így foglalta össze a család sorsát: „Dédapádat megnyomorították, nagyapádat földönfutóvá tették. Titeket meg gyökértelenné.” Az okát is megmondja: „Széles körű tudással rendelkeztek a parasztok. Önálló emberrel nehéz mást csináltatni, mint amit ő szeretne. Meg kellett törni.” Ez olyan jól sikerült, hogy a ’90-es évek elején, amikor az üzemek széthullottak, a legtöbben csak néztek: most mit csináljunk? Megszokták, hogy megmondják nekik.

Medveczki József Én voltam a kulákgyerek című vallomásában némi éllel jegyzi meg: „Szép elképzelés volt az, hogy akinek van, attól elveszünk, akinek nincs, annak adunk. De általában az, aki kapta, nem tudta megtartani; nem tudott hozzátenni, mert az az ember nem úgy volt összerakva, hogy megbecsülte volna.”

A téeszesítéssel megszűnt a paraszti életforma, mára legfeljebb a szétszóródott családok emlékeiben élnek a dűlőnevek vagy a Bocsor család történetének variánsai: a világháború vége felé két orosz katona lecibálta Bocsor Judit nagyapját a kocsijáról, a kerekek alá tették a nyakát, de hiába ütötték, verték puskatussal a lovakat, azok nem indultak el – nem hiába becsülte meg a gazda a szép és okos kancákat. A nagypapa szerencsésen megmenekült, a kifogott lovak maguktól hazataláltak. De a félelemkeltés, az öncélú kegyetlenkedés megrázta a családot, hatása nem múlt el nyomtalanul.

(Gutai István: Kocsikerék a nyakcsigolyán. Pro Pannónia Kiadó, Pécs, 2018, 170 oldal. Ára: 2400 forint)