Hol a nő, hol a mandolin?

Szinyei csak későn, a háború előtt egy évvel jutott ki először Párizsba, hogy megnézze a francia mestereket.

Búcsúzni voltam Munkácsynál.

– Hát, haza megy? Ha kész leszek az Árpáddal, magam is hazalátogatok. Addig is tiszteltetem az otthonvalókat. Kit ösmer a festők közül? Ismeri Lotzot, Székelyt? Ha találkozik velük, adja át nekik szíves üdvözletemet.

Hazaérve, eszembe jutott a mester megbízása és elhatároztam, hogy felkeresem Székelyt. Elmentem a mintarajziskolába. Kopogok az ajtaján. Semmi válasz. Újra kopogok, kissé erősebben. Végre lábcsoszogás, nyílik az ajtó. Az öreg úr beereszt. Székkel kínál. Elmondom, mi járatban vagyok. Tiszteletemet akarom tenni. Ha szabad volna, megnézném a legújabb dolgait. Egyúttal üdvözletet hozok Parisból, Munkácsytól. A hatás váratlan. Elképzelhetetlen. Az öreg urat mintha vipera csípte volna meg, felugrik, magánkívül kezd ordítani. Hogy így, hogy úgy. Munkácsy tisztelteti? Munkácsy, ez a cégéres világcsaló, ez a föld legnagyobb svindlérje? Mivel érdemelte meg, hogy tiszteltesse? Kikéri magának, hogy Munkácsy tiszteltesse! Egyszerűen ajtót mutatott. A szerkesztőségben keservesen panaszkodtam. Megvigasztaltak. Ez az öreg úr természete. Összeülnek Lotz-zal és elkeseredve szidják a világ folyását. Mit, hogy Lotz a kebelbarátja? Nos, hát Lotzhoz már nem is megyek. Elég volt ebből a tapasztalatból. Lotzot nem is ösmertem.

*

A tíz királyszobrok egyikét, az Anonymust, a fiatal Ligetire bízták. Igen ám, de tervezetet kellett készítenie, melyet egy külön zsűri ítélt meg. Benne volt ebben Stróbl Alajos is, akinek sehogy sem tetszett, hogy a szobor fejére kámzsa borul. Micsoda szobor az, melynek nem látni a fejét? Hasztalan volt minden beszéd, hogy ez szimbólum, az ismeretlenség legjobb kifejezése, Stróbl csökönyösen ragaszkodott ahhoz, hogy a miszticizmus nem plasztikai lehetőség, hogy le kell rántani a kámzsát, hogy lássuk a fejét. Ligeti ez ellen tiltakozott s mivel akkor készüllünk a velencei kiállításra, azt indítványoztam, hogy öntesse meg a kis mintát, vigyük európai zsűri elé. Bejelentette ezt Rumy miniszteri tanácsosnak, aki felfüggesztette a döntést és a mintát elküldtük az öntödébe. Az öntés késett. Amikor a kiállítási anyagot a vasúthoz kellett volna szállítani, még nem volt kész. Ligeti aztán elhatározta, hogy mindennap sürgeti, de a munka nem haladt. Már elutaztunk Velencébe, rendezni kezdtük a szobát. Ligeti késett. Mikor aztán a terem elkészült s este félholtra fáradtan hazavergődtünk a szállónkba, megérkezik Ligeti és mondja, hogy poggyászként sikerült elhoznia a szobrot. […] Délfelé megjön a láda, az udvaron kibontják. Fradoletto vagy egy tucat művészt csődít össze, hogy nézzék meg a szobrot. Mindenkinek tetszik, különösen egy kecskeszakállú kis olasz ugrándozik körülötte és kiabál: „Anonimo, ez az Anonimo, hiszen ez egészen dantei, ezt én megveszem, mit kóstál?”

Fradoletto hozzám fordul, mibe kerülhet egy ilyen bronz szobor? Kivágom, hogy nyolcezer lírába. Az olasz helybenhagyja. Vitték be a magyar terembe és felállították a terem közepén. Megyek haza. A szálló halljában türelmetlenül vár rám Ligeti. „Minden rendben volna, csak azt nem tudom, mi az ára?” – „Mit kérjek érte?

A bronzöntés benne van 2000 koronában. Mondjunk négyezer koronát.” – „Nos, már el is adtuk nyolcért!”

Később hallottam, hogy a Dante-múzeumba került, mert a múzeum igazgatója, aki megvette, azt hitte, hogy Dante egyik alakját ábrázolja. Máig se világosítottuk fel. Minek? Egyébként a velencei siker után megkapta a végleges megbízást is Ligeti, s a szobor ott van a Városligetben.

*

Szinyei csak igen későn, a háború előtt egy évvel jutott ki először Párizsba, hogy megnézze a francia mestereket, akiket csak hírből ösmert. Fiatal festők egész csoportja, kik akkor Párizsban éltek, vették körül, vitték múzeumokba, magángyűjteményekbe. Végül rávették, hogy nézze meg a kubistákat is. Így jutott el Kahnweiler műkereskedő boltjába, hol először látott Picasso képeket. Többek közt azt a képet, melynek címe: Nő mandolinnal.

– Hát tulajdonképen, hogy vagyunk ezzel a mandolinnal? Hol van a nő, hol a mandolin? – kérdi Szinnyei.

A fiatal festők találgatják. Végre odafordulnak a segédhez. Az így felel:

– Bocsánat, azt én nem tudom. Ezt csak Kahnweiler úr tudja. De most nincs itt. Tessék megvárni, míg visszajön, majd megmondja.

(Lázár Béla: Írók és művészek között, 1918)