Egy nagy cefréskád, egy vastag födővel letakart dézsa, és ezen a deszkafedőn, az erjedő lé fölött folyt percről percre a táncikáló, vidám barakk-élet – fogalmazta meg a gulyáskommunizmus lényegét Csurka István Monoron, az első összellenzéki találkozón 1985-ben.
A cefréskád fedele mindent eltakart, feledést kényszerített a magyar társadalomra. Feledni kellett ’56 emlékét, feledni kellett az új hatalom vérszomjas tombolását, a gyászt, a veszteséget, feledni kellett az emelt fővel és egyenes gerinccel járást. Ez a fedő volt a konszolidáció.
Kádár ugyanis valóban konszolidált, de ez a konszolidáció nem volt más, mint egy „oktrojált kiegyezés”, egy újfajta hatalomtechnikai eszköz a kommunista rendszer jogfolytonosságának fenntartásához.
Látszatjólétet és látszatszabadságot kapott a magyar nép, amely hosszú távon hamis biztonságérzetet ültetett el az emberek lelkében. A fedő alatt azonban – Csurka István kifejező képével élve – rothadásnak indult már minden, a hullabűz terjengett, és a nyolcvanas évek második felében a fedő tetején éldegélő embereket egyre közvetlenebbül fenyegette a fedő beszakadásának réme.
Csurka István azonban akkor még nem tudhatta – bár tény, hogy a rendszerváltás éveiben elsőként értette meg –, hogy ez a fedő nem fog beszakadni. A rendszerhazugság, amelyre a Kádár-rezsim a hatalmát építette, stabil támasztékokon alapult, a túlélés biztosítékát jó előre kódolták a rendszerbe, így az elkorhadt fedőt szinte észrevétlenül rántották ki a magyar társadalom lába alól, és cserélték ki újra.
A szembenézés és a számonkérés elmaradt, a közbeszéd tematizálásával és tudatos manipulálásával a rendszer irányítói elérték, hogy a lényegi kérdések a mai napig megválaszolatlanok maradjanak. Ebben rejlik a magyar rendszerváltás kétarcúságának – bizonyos értelemben: félresiklásának – magyarázata.
A hatvanas évektől kezdve kiépülő Kádár-rendszer az összes szocialista ország közül a legélhetőbb feltételeket biztosította a magyar társadalomnak – vagy ahogy a pártvezetés fogalmazott: a lakosságnak. A profizmus hatotta át ezt a fajta hatalomgyakorlást, amely – a megtorlás évei után – tudatosan szakított a nyílt terrorral, és a diktatúra kereteinek megkérdőjelezése nélkül összetett és nagyon kényes egyensúlyon alapuló pacifikálásba kezdett.