Az érem két oldala: kifelé a fényesen csillogó, kisuvickolt felület, az úgynevezett kirakat látszik, belül pedig ott a tapintható, natúr valóság. Annak minden ragacsosságával, rárakódott szennyeződésével, tisztátalanságával együtt. Talán ez fejezi ki a leginkább a világ egyik legnépszerűbb és legsikeresebb énekesnője, az idén nyolcvanadik évét betöltő Tina Turner élettörténetét, akinek páratlan zenei pályafutása még a múlt évezredben, 1958-ban kezdődött.
Nem éppen örömtüzek szegélyezte életútja többek között Topolcsányi Laura színházi szerzőt is megihlette; a szemünk előtt pereg le a súlyos magánéleti anomáliákkal fűszerezett fél évszázados karrier minden fontos, történeti hűséggel ábrázolt mozzanata. A szárnybontogatástól kezdve az öntörvényű, agresszív, drogfüggő zenész és későbbi férj – Ike Turner – teremtette légkör nehéz évein keresztül a kényszerű önállósodásig, majd a verítékben született, jól megérdemelt sikert besöprő szólókarrierig. Hogy aztán eljusson magánéletének valamelyest megnyugtató rendeződéséig. Miért valamelyest? Mert hiába a kollégák/barátok (az ugyancsak félvér és kiváló tehetségű énekesnő, Cher, akinek sorsa Sonny mellett Tináéhoz hasonlóan alakul), valamint a szintén pályatárs és rajongóból lett későbbi második férj, David Bowie (aki egyik veséjéről is lemond imádott házastársa javára) segítő szándéka; a totális boldogságot illetően az égi hatalmak másképpen döntöttek: a tévéshow kellős közepén érkezik a hír Tina legidősebb fiának haláláról.
Fotó: Turay Ida Színház
Eddig a történet lényege, amely drámai fordulatosságából adódóan akár „szimpla” színielőadásként is megállná a helyét. Ám Szurdi Miklós rendező ennél többet akart (és milyen jól tette!): némi csavarral megvillantja a Rocknagyi valóságos színre vitelét, vagyis egy próba kellős közepén találjuk magunkat. Miképp Tina élettörténetében, úgy a színpadon is a lebetegedett énekesnő helyettesítésére érkezik a beugró főhős (Fehér Adrienn), a rendező (a színdarabban Fehérvári Péter) pedig – a jelenetváltásokat jelző, részlegesen kivilágított nézőtérről – irányítja a próbafolyamatokat. Az ötletes dramaturgiai megoldás szerint az életrajzi cselekmény tehát keveredik a „valóságos” színpadi próbával. Mintha a televízió kép a képben funkcióját alkalmaznánk. S hogy a kettő mennyire elválaszthatatlan egymástól, arról az elmaradt happy end tanúskodik: épp a fiú halálhírének bejelentése közben robban be a darabbeli színpadi ügyelő, hogy vége a próbának; az eredeti énekesnő meggyógyult, s jelentkezik a Rocknagyi szerepére…
