Mártás

Megkenjük a sasit a pappal, hogy sanyi kockás, gömböcös vagy kis pucros mintát kapjunk. Van, aki érti ezt a mondatot. A 91 éves Kovács Miklós nemcsak érti, hanem tanítja is ezeket a szavakat. Családja több mint száznegyven éve fest kelmét. Kovács Miklós életművéért – a kékfestő tevékenység fennmaradása érdekében végzett munkájáért ­– kapott Kossuth-díjat.

Kovács Miklós és gépei nagyjából egyidősek. Az 1970-es években kezdett divatba jönni a kékfestés Fotó: Bach Máté

– Ez a dúc? – kérdezem okoskodva egy mintára mutatva. – Néhány muzeológus hívja így – hangzik a mester válasza. – A dúc a galambház. Ez forma. Pozitív eljárással textil mintázására alkalmas forma, mely rányomja a fehér vászonra a mintát.

Magam is csináltam néhányat. Mikor Mari lányomnak vettem egy nyomógépet, ötszáz mintát is adtam hozzá. Jelenleg több mint ezer darab van a két Kovács kékfestőműhelyben. Tehát! Betesszük a mintát, behúzzuk a mintázóanyagot, és feltesszük a mártópárnára a filcborítást. Nem szeretnék belebonyolódni a technológiába, de ezt röviden nem lehet elmondani. Tessék figyelni!

Nagyon figyelek. Szó esik még hengerekről, lendkerékről, mintamártásról, friss hengerpalástról, gépállításról, amelynek az Ancsa nevű unoka nagymestere, harmadik mártásról – és még sok mindenről. A gépek nagyjából olyan korúak, mint Miklós bácsi, akinek apja és a nagyapja is dolgozott rajtuk.

A mester gépipari technikusi oklevéllel a zsebében 1947 júliusában szerződött inasnak az édesapjához, azóta kékfestőként tevékenykedik. Miután körbejártuk a gépet, átballagunk a festőműhelybe, ahol felesége vár ránk. Margit asszony 1958-ban gyógyszerészként végzett, Tiszakécskére helyezték, ahol egy ismerőse mutatta be a fess fiatalembernek – Kovács Miklósnak.

Margit viszont nem Kécskén, hanem Budapesten szeretett volna élni.

– De Kovács Miklós utánam jött! – meséli.

– Az lett a vége, hogy visszaköltöztem Tisza-

kécskére, és júliusban lesz 59 éve, hogy beleegyeztem a házasságba.

A hetvenes években kezdett divatba jönni a kékfestő asztalterítő és függöny, ezért Margit az apósától megtanulta, hogyan kell a kézi formával mintázni, az anyag szélére bordűrt, szép csíkot készíteni. Délelőtt kékfestőként, délután fél műszakos gyógyszerészként dolgozott. A festőműhely az ő birodalma.

– Általában három-négyezer, de előfordult, hogy nyolcezer méter anyagot festettünk reggeltől estig – magyarázza Kovács Miklósné.

– A készáru mibenléte benn a házban látható. Tessék nézegetni! – mondja a mester.

Máriával, Kovács Miklós lányával bemegyünk a házba, ahol a családtagok egymásnak adják a kilincset. Mindenki jön-megy, készülődik a születésnapra. Az első szobában a fotókon Mária nagypapája és anyukája látható a kékfestőműhelyben, a polcokon pedig a gyönyörűen mintázott anyagok.

– Nagy lépés számunkra, hogy a kékfestés hagyománya 2018 novemberében felkerült az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listájára – meséli Kovács Mária. – Öt ország – Ausztria, Németország, Szlovákia, Csehország és Magyarország – terjesztette fel közösen.

Május első vasárnapján Ausztriában, a Gutau nevű kis faluban nemzetközi kékfestővásárt szerveznek, ahol az európai szakma találkozik. Magyarországon jelenleg öt aktív kékfestőműhely működik, július utolsó hétvégéjén Nagy­nyárádon, a kékfestőfesztiválon lehet megnézni a portékájukat.

Mária és nővére, Gabriella vegyésznek tanultak. Mária több helyen dolgozott, de egy-két éves kitérő után mindig visszakerült Tiszakécskére. Férje, Panák Ferenc is otthagyta a munkáját, és beállt kékfestőnek.

Kovács Miklós mindkét lányára szeretne hagyni egy-egy kékfestőműhelyt. Rákospalotán már felépítettek egyet, ahol Mária férje is mintázott, de a festés és az utómunkálatok mindig Tiszakécskén történtek. Egy idő után a mintázás is, mert a mester megöregedett, elfáradt. Veje, Ferenc átvette tőle a munkát, de nagy fájdalmukra öt évvel ezelőtt itthagyta őket.

Kovács Miklós és gépei nagyjából egyidősek. Az 1970-es években kezdett divatba jönni a kékfestés
Fotó: Bach Máté

Mária szeret kézzel mintázni, ruhákat tervezni és a szentendrei üzletben dolgozni. A külföldieknek nagyon tetszik, hogy kisüzemben és hagyományos módon készülnek a tárgyak. A nyolcvanas években Mária nővére a férjével, Hoffmann Gáborral szintén kékfestéssel foglalkozott. Konfekcionálták, vagyis a méteráruból készárut, ruhákat, szoknyákat készíttettek, és vásárokba jártak. A házaspár ma már jónevű kécskei pékség társtulajdonosa.

– A nővérem és én megkaptuk apukától az 1932-es receptkönyvet – meséli Kovács Mária –, melyben a műveleti sorrend, a fázisok és receptek vannak. Írásban is átadta nekünk a tudását. Kívülről nem sok segítséget kapunk. Talán az, hogy papa megkapta a Kossuth-díjat, és hogy a kékfestés felkerült az UNESCO-listára, egy kicsit a szakmára irányítja a figyelmet.

Mária lányai, Panák Annamária és Veronika a család hetedik generációs kékfestői. Annamária kiskorától járt a szüleivel vásárba, figyelte, hogyan dolgoznak: – A szakmai gyakorlatomat töltöttem az egyetemen, amikor meghalt apukám. Mondtam anyának, hogy segítek, beállok mellé. Átvettem apu helyét.

Annamária júniusban férjhez megy. Az esküvői ruhája fehér lesz, a menyecskeruhája viszont kékfestő. A barátai megszokták, hogy mindig van rajta valami kék, most is kékfestő anyagból varrt nadrágot visel. A társaságában az összes fiú­nak van ilyen inge, tavaly mindenki neszesszert kapott tőle ajándékba. Igyekszik olyan darabokat kitalálni, amelyeket ő is szívesen hordana.

Tervezett már ruhát, övtáskát, nadrágot és sporttáskát. Húga, Veronika a Testnevelési Egyetemen rekreációszervező és egészségfejlesztő szakon végzett. Három éve programszervezőként dolgozik, de részt vesz a családi vállalkozásban is: – Azért is fontos, hogy megmaradjak a kékfestésnél, mert az mindig nagy családi esemény – meséli Veronika. – Úgy alakult, hogy az erősebb fizikai munka lett az enyém. A festésnél a létrán állni, több ezer méter vizes anyagot kihúzni és teregetni férfiaknak is megterhelő.

Kovács Miklós mindent tud a szakmáról, de egyedül nem képes az összes munkafázist elvégezni, ahhoz szüksége van a családjára. A festéshez legalább öt-hat ember kell. Kétszer egy évben másfél hónapot Tiszakécskén tölt a család. Mindenki örül, hogy Annamária szívesen tanulja a szakmát a nagyapjától. Van remény. Nem hal ki a mesterség.

– Ami egy jó mestertől elvárható, azt én meg tudom csinálni, és amire egy jó kékfestőműhelyben igény van, azt nálam el lehet végezni – búcsúzik el tőlünk Kovács Miklós. Mennie kell, kezdődik az ünneplés.