Szenvedélyem: a… – így kezdődik a Müpa matinésorozata, amelyhez egy műfaj vagy egy hangszer és egy név is társul, múlt hétvégén a jazz Harcsa Veronikával, április utolsó vasárnapján a régi zene Vashegyi Györggyel, korábban a népzene Berecz Andrással vagy a hegedű Kelemen Barnabással.
A sok jól csengő „márkanév” már harmadik éve szítja a szenvedélyt a közönségben, és igazolja a koncepciót, mely a személyesség erejével kívánja megérinteni a fiatalokat. Szenvedély végül is mindenkiben van, mi lehetne kelendőbb annál, mint amikor művészek tesznek zenés vallomást a sajátjukról?!
Pedagógiai szándék van ebben, átkísérve, -csalogatva a közönséget a hétköznapiból egy másik, valóság feletti világba? Vagy ha a művészetet magát tapasztaljuk meg a koncerten, nem lenne érdemesebb hagyni inkább, hogy pusztán a hangok hassanak a maguk varázserejével? Hozzátartozik a zene megértéséhez és élvezetéhez például az a tudás, hogy Kelemen Barnabás pályaválasztása nem a véletlen műve? (Anyai nagyapja a híres cigányprímás, Pertis Pali, muzsikusok a szülei és felesége, Kokas Katalin, valamint gyermekei is, akik szintén színpadra léptek a koncerten.)
Fotó: Nagy Attila/Müpa
És vajon szükség van-e beszélgetőtársra, moderátorra az ismeretterjesztő alkalmakon? Harcsa Veronikának biztosan nem, hiszen hangjával a zenerajongók legkülönfélébb csoportjait is képes megérinteni, koncertjei tömegeket vonzanak. De a többi előadó is mind remekül megtalálja a hangot a közönséggel.
Berecz András sem habkönnyű, személyes történetekkel szórakoztatott. Más logikával gondolkodott: nem is a zenészt, hanem a zenét tolta előtérbe. A legkisebb egységnél kezdte, a hangnál. Amelyről a figyelmetlen hallgató azt hiheti, zörej, helyére kerülve az alkotásban már zene. Minden azzá válhat körülöttünk, egy dobbantás, füttyentés, csettintés, még az összekoccanó partvisnyél is, ha éppen az lenne kéznél…
A tuvai torokénekesről az európainak az a benyomása támadhat, hogy megfázott, hogy hörghurutja van, miközben a sziklák közt süvítő szél hangját idézi. Berecz szerint a csodák bennünk születnek. A duda csippantása sem véletlen hiba, hanem koncepciózus fogás, ahogy az emberi hangmagasság végső határán megbicsakló énekhang is az: felfokozott érzelmi állapotot közvetít. Amely még épp kimondható, hiszen vannak olyan életesemények, amikor nincs helye a langyos beszédnek. Így a régiek zenéről vallott gondolatai is igazán nagy szenvedéllyel jelentek meg a színpadon – mesével, énekkel, tánccal és vetítéssel is hitelesítve.
