Vörös farok

Cannes-ban most pénteken volt a világpremierje A tanú digitálisan felújított változatának. Bacsó Péter időtlen klasszikusa eddig sosem látott jeleneteket tartalmaz, amelyekre poros raktárban bukkantak rá.

Fazekas Eszter és Havas Ágnes a filmlabor raktárában. Van mit felújítani Fotó: Bach Máté

– A tanú olyan szatíra, amely hűen mutatja be a kommunista diktatúra éveit, ráadásul humorral tudta kezelni azt, amiben az emberek évtizedeken keresztül szenvedtek – mondja Havas Ágnes. – A filmalapnál tíz évre előre beosztottuk azt, hogy mikor melyik filmet újítja fel és restaurálja az archívum, illetve a filmalaphoz tartozó filmlabor, ahol most vagyunk. Az elvünk az volt, hogy „nem elég a hamvakat őrizni, tovább kell adni a lángot” – ebben mindannyian nagyon hittünk. Naponta fedeznek fel kincseket a munkatársak: hihetetlenül izgalmas dolog volt például korabeli felvételek segítségével tetten érni, hogy kik jelentek meg Ady Endre temetésén. Évek óta benne vagyunk a cannes-i filmfesztivál Cannes Classics nevezetű szekciójában, amely filmklasszikusokat vonultat fel – természetesen felújítva. Már most érzékelem a nemzetközi megkeresésekből, milyen nagy szám az, hogy A tanú cenzúrázatlan, restaurált verzióját választották ki a programba.

A kimaradt jelenetek kivágott képnegatívjait egyébként a Mafilm fóti telepéről, gyakorlatilag a szemétre dobott, kupacba összehányt és évtizedekig ott porosodó anyagból mentették meg, mivel az akkori filmesek kissé hanyagul bántak a kivágott anyagokkal.

A filmarchívum történetében a filmfelújítás nagy múltra tekint vissza. A rendkívül gyúlékony nitrofilmre készült alkotások átmentése biztonsági filmanyagra már a kezdetektől, a filmarchívum 1957-es megalakulása óta zajlik, ám szisztematikus filmfelújításról csak a rendszerváltás óta beszélhetünk. Ekkor még nem sok forrást különítettek el a mentésre, ám a digitális korszak beköszöntével mintegy háromszáz film adásminőségű digitális felújítása kezdődött meg, először SD, majd még részletesebb, HD felbontásban. A fordulópont két évvel ezelőtt jött el, amikor a Magyar Nemzeti Filmalap elindította a nemzeti filmörökség felújításának jelenleg is zajló programját.

A filmrestaurálás legfontosabb elve az, hogy a lehető legteljesebb, korhű, autentikus változatot kell előállítani. A számítógépen „bűvészkedés” megkönnyíti ezt a munkát, mert a film számos, a világ különböző pontjain fellelhető elemét, verzióit felhasználva az egyes elemeket könnyen össze lehet illeszteni, a hiányzó képkockákat és hangszekvenciákat pótolni, a formátumokat egységesíteni. Mintha csak sok elveszett darabból kellene újra összerakni egy porcelánt. Az összes elem beszkennelése után stabilizálják a képet, és megszüntetik a villogást, majd az anyagokat a korabeli látványvilágot felidéző módon fényelik, színezik.

Fazekas Eszter és Havas Ágnes a filmlabor raktárában. Van mit felújítani
Fotó: Bach Máté

A colorist, azaz a „színező” mellett minden esetben olyan operatőr ül, aki jól ismeri a film világát. Ők ketten archívumi szakember közreműködésével együtt állítják elő a restaurált film fény- és színvilágát. 2017 óta a Magyar Operatőrök Társaságával együtt dolgoznak: ha esetleg már nem él a film operatőre, akkor tanítványa, asszisztense vagy olyan operatőr végzi a munkát, aki nagyon szereti és érti a film látványvilágát, és alaposan felkészül belőle. A hang szakavatott restaurálása, a sok recsegés-ropogás kivétele után pedig elkészülhetnek a digitális mozikópiák és a különböző formátumú, adásminőségű anyagok.

Egy átlagos film restaurálásának költsége nagyjából 10-12 millió forint között van, és körülbelül egy hónapig tart, ha nincs rossz állapotban. Felújítani pedig van mit: körülbelül kétszázezer filmtekercset kell elképzelni, és hetvenezer címet. Vannak kisjátékfilmek, diplomafilmek, régi filmhíradók, dokumentumfilmek és kísérleti filmek, az összes állami tulajdonú filmstúdió állami állásban lévő alkotói által készített filmek képezik az állami filmvagyon alapját. És a filmarchívumba tucatjával érkeznek az azonosításra váró filmtekercsek: nemrég például a holland filmarchívumból ásták elő a Munkászubbony című némafilmet, amelyről először azt hitték, hogy szlovák vagy orosz munka, de aztán kiderült, hogy ebben az alkotásban látható egyedül Hegedűs Gyula, akit csak úgy ismerünk, hogy néhai munkahelye, a Vígszínház melletti utcát róla nevezték el

– tudjuk meg Havas Ágnestől.

Fazekas Eszter filmfelújítási menedzser 1986 óta dolgozik a filmarchívumban, ő vezeti a felújításokat. Egy korabeli megfakult, eredeti kópia alapján ő rekonstruálta A tanú cenzúrázatlan verzióját. Ebben látható a Rajk Lászlóra utaló sötétzárka-jelenet, s az a beszélgetés is bővebb, ahol az egyház ezeréves stabilitását állítják szembe az éppen csak megszületett kommunista rendszerrel. A saját kivégzésére induló Pelikán nézőpontjából készült képsorok is bővebbek, látja a börtönudvaron az akasztófák sorát s a falon silbakoló őröket. Ebben a változatban viszont nem szerepelt a forgalmazott változatot záró, több évvel később játszódó villamosjelenet, amelyet a rendező a cenzúra utasítására illesztett a film végére 1969-ben.

– A tanú cenzúrálását nem úgy kell elképzelni, hogy megfogták a kópiát, és kivágták belőle a rendszernek nem tetsző jeleneteket, hanem belefolytak az alkotói folyamatba – magyarázza Fazekas Eszter. – Az ötvenes évekről forgattak már filmeket a hatvanas években, de ezek általában olyan visszatekintő stílusban beszéltek a korszakról, amely szerint a jelen mindig sokkal pozitívabb volt. A tanú nagyon éles, gúnyos kritikát fogalmazott meg: mindenki ismeri ezeket a beszólásokat: „a nemzetközi helyzet egyre fokozódik”, „az a gyanús, ami nem gyanús”, „az élet nem habos torta”.

Ez utóbbival kapcsolatban a filmfelújítási menedzser Bacsó Péter rendezőt idézi, aki elmesélte, hogy ez az idézet a Filmművészeti Főiskola párttitkárától származott. Minden motívum konkrétum volt: amikor Bacsó a legvadabb sztálinizmusban részt vett forgatókönyvíróként az Ifjú szívvel című vígjáték premierjén, kivonult az egész pártvezérkar egy tál déli gyümölccsel, és Rákosi elvtárs felszólította: Fogyasszon, Bacsó elvtárs, csak fogyasszon! Tényleg létezett narancstermelő üzem Győr-Moson-Sopron megyében, amely a kommunista mezőgazdaságnak volt a mintamodellje. Érthető, hogy ezeket a konkrét utalásokat nem kezelte könnyen a filmirányítás.

Fazekas Eszter elmondása szerint A tanút Aczél György kísérleti filmnek tekintette, ami azt jelentette, hogy nincs bemutatási kötelezettség. Ám a kommunista blokk 1968-as visszarendeződése, a Brezsnyev-doktrína nem tett jót a filmnek, elkezdték átíratni a forgatókönyvet. Ami igazán kétséges volt, az egy Rajk Lászlóra utaló sötétzárka-jelenet. Fábri Zoltán a főszereplője, akit Virág elvtárs visz be. A beszélgetésben pedig elhangzik az a mondat, hogy „lehet, hogy akkor is bűnös vagyok, ha nem tudok róla”.

– Ez megfogalmazza mindazt, ami jellemző volt a diktatúrára és az ötvenes évekre. A néző Fábri játékában átéli, hogy akiket koncepciós perekben elítéltek, miért vallották mégis bűnösnek magukat, noha nyilvánvaló volt, hogy nem voltak azok. Fennmaradt Bacsó Péternek egy feljegyzése, amely szerint ezeket a változtatásokat saját maga csinálta meg. Kivágta többek között ezt a jelenetet, és a villamosos jelenetet pedig hozzáillesztette a filmhez. Ez utóbbi egyfajta epilógus. Különbség van a két befejezés között: a sztenderd változatban a villamosos jelenet évekkel később játszódik, amelyben Pelikán megfogalmazza: Virág elvtársra már nincs szükség. Ez a pozitív befejezés egyfajta keret A tanú bemutatott változatában, de például a Tízezer nap vagy a Feldobott kő című alkotásokban is. Az átélt abszurd valóság, amely az ötvenes években történt, már a múlt. Ezt a jelenséget úgy is hívták egyébként ezekben a filmekben a szakmabeliek, hogy „vörös farok”: mindent feltárok a filmben, és kőkeményen kritizálok, de a végén megengedő vagyok a jelennel – mondja Fazekas Eszter. A cenzúrázatlan verzióban azonban nem tudjuk meg, mi lesz Pelikánnal, hogyan folytatódik a történet, miután visszatért a gátra.