Az országgyűlés alkosson új, demokratikus választótörvényt – követelte nyilatkozatában az ellenzék. Az emlékirat szerzője, Kiss Gy. Csaba zsebnaptárjából olvassa ki a dátumot és a helyszínt: 1998. január 30., szombat, Jurta. Majd higgadtan hozzáteszi: a jövendő időket tekintve szükség lett volna tiszta és tisztázó szavakra, akkor talán nem lehetett volna akkora erővel folytatni a manipuláció – elhallgatás, előítélet-keltés – évtizedek óta bejáratott taktikáját a következő években. Kik voltak a rendszerváltó ellenzék tagjai, akik nyílt fórumon vállalták a magyar parlamentarizmus ügyét a Jurta Színházban? Egyfelől a népnemzetiek, ahogy Kőszeg Ferenc titulálta a szellemi kört utólag a Magyar Narancsban, másfelől a radikális Beszélő köre, maga Kőszeg Ferenc és Kis János, Tamás Gáspár Miklós, Haraszti Miklós… – a későbbi SZDSZ. Bár a Jurta Színházban még együtt voltak, a különbségek hamar megmutatkoztak, pedig mindkét fél tudhatta: a népi-urbánus ellentétek szítása a kommunista hatalom egyik manipulációs eszköze volt évtizedeken keresztül. A kölcsönös bizalmatlanságnak a rendszerváltozáskor is hasznát látta az MSZMP.
Akik ma agyba-főbe diktatúráznak, azoknak ajánlott olvasmány Kiss Gy. Csaba három részre tervezett emlékiratának második kötete. A kétkedők összevethetik, mit jelent az, ha „a politikai és társadalmi szervezetek rendszerében nincs biztosítva az önálló és független nézetek kifejtése”, átélhetik, milyen lehetett, amikor a Jurta-fórum előtti héten „becsapott a bomba: párttagoknak nem szabad részt venni a rendezvényen. Sem tudósoknak, sem képviselőknek.” A szerző – zsebnaptárjának is köszönhetően – hű krónikása a politikai eseményeknek, korrajzzal is szolgál, reflexiói megjelenítik azt a félelemből, aggodalomból, reményből és bizakodásból táplálkozó közérzetet, amely – utólag sajnos úgy tűnik – sok esetben naiv várakozással is kecsegtetett. Különösen izgalmas olvasatot nyújt Kiss Gy. emlékeinek összevetése a liberálisok nyilatkozataival. Akadnak csúsztatások: az emlékezet finom szövet, könnyen megpattan, és lefut róla egy-egy szál. Szalai Erzsébet egy tavalyi írásában úgy emlékezik, hogy a liberálisok ernyőszervezetben gondolkodtak, amely kiterjedt volna a népieket integráló MDF fölé is. De ki tartotta volna az ernyő nyelét? – morfondírozik a polonista szerző, aki 1988 első hónapjaiban még őszintén reménykedett abban, hogy – akárcsak a lengyelek Szolidaritás mozgalmában – nálunk is megvalósulhat az ellenzéki csoportok közötti széles koalíció.
