Che Guevara, a séf

A nyáresti melegben a televíziós csatornák főzési műsorain bambulva az járt a fejemben, hogy mi közöm is van nekem a főzéshez és az evéshez, és hogy „közírói” pályafutásomban ez hogyan tükröződött.

Ha ezen a szálon mennék most tovább, alighanem folytatásért kellene folyamodnom szerkesztő barátomhoz, ezért inkább kanyarítsunk egyet a mondatok során, és legyen szó arról, hogy milyen is a főzés, ha nem valóság, hanem „műsor”. Annak is milyenek a legmaibb fejleményei. Meglehetősen lehangolóak.

Alighanem mély oka van annak, hogy miközben a most véget ért, „nagyszabásúként” traktált gasztronómiai vetélkedőt néztük – fontos csatorna, legdrágább műsorsáv, Michelin-csillagok fénylettek mindenfelé –, állandóan a „hőskort” emlegettük itthon, privátim. Amikor – itt a rendszerváltott szép új világ – a gasztronómia is kapja meg a maga – magyar – jussát. Főzőcskélt boldog-boldogtalan: darabos fiú egy kedves lüke lánnyal és egy szűkszavú kínaival, egy Robi nevű sármos ifjú egy bájos cigány lánnyal meg egy kormos kondérral, gerillák a liftekben és a hegyormokon. Magyar terek, magyar ételek, minden természetes. Aztán kezdtek elszaporodni a kuriózumok, eleinte szinte észrevétlenül, emlékszünk valamennyien a mézes kenyéren mozgó mexikói rovarokra, az Izlandról belibbenő rothadt cápaszeletekre, a keletről dobogó kobraszívekre meg a hasonlókra. Persze itt is voltak emberszabású képletek is: nagyétkű motorosok, viktoriánus öregasszonyok, egy szardíniai cucina rizottós álmai. Nem írok leltárt – a mai végkifejletet nézem a „magyar” csatornán, és jól tudom, hogy ha arrébb kapcsolnék egy-két tucatnyi sávot, ott ugyanez a műsor megy Amerikából, némileg brutálisabban, de kevésbé hamisan.

Ami korábban receptúra volt, főzési tanácsadás és bátorítás, az most a legotrombább vetélkedő. Aminek semmihez nincs semmi köze. Ez a lényeg. Merőben: műsor. Egy személytelenül berendezett közös térben személyiségnek látszó szereplőknek kell megoldaniuk eszement feladatokat. Mindent átsüt a hisztéria, a másik iránti féltékenység, a modortalanság, a manipuláció, a célok teljes értelmetlensége, a feladatok mélységes hamissága. Nincs az a tengerparti ember, aki kapásból megbirkóznék egy tengeri pókkal, és nincs az a kontinentális ember, aki ne hányná szét a pultot, ha váratlanul beleszagol egy duriánba. Ezek meg… Szegények. Ha meg-megsajnáljuk is némelyiket, ez az érzés azonnal tovaszáll, amint valami mély bornírtságban kénytelenek a műsorkészítők partnerei lenni.

A verseny persze mindig izgalmas, az izgalom visszahívja másnap is a nézőt, újra lehet tölteni a prime time reklámidőt. A legfelháborítóbb azonban az, ami az étellel történik. Az étel itt nem a fogyasztás tárgya, témája, öröme, médiuma. A legnemesebb anyagok is a nettó szemét színvonalára vannak leszállítva, következetesen, tízkilós bárányokból és halkülönlegességekből babatenyérnyi ételek készülnek, és azok is a kukában végzik. És még valami… Mint minden műsorfélét, amely a teljesítmény hamis álarca alatt jelenik meg, ezt is ellepik a haszonélvező kóklerek. A gasztrokritikusok, a gasztro­bloggerek, sőt a gasztroesztéták. Legelöl és legalul a műsorvezetővel. Most is, másutt is. Esetünkben ez a figura ceremóniamesterként egy tagolt mondatra is képtelen, és szókincse nagyjából kitelik az efféle akusztikus jelekből, mint „haver”, „tök jó”, „szitu”, „csávó”, „para”, „figyi”… Egyszer a zakója alá Che Guevara-trikót vett – provokálni akart, vagy csak leépültségéről kívánt tanúságot tenni? Egy-két éve ugyanez a műsorformáció celebekkel készült… Már akiket annak tekintenek a kereskedelmi televíziózás világában. No, az volt maga a lidércnyomás, mert azoknak „pluszban” szerepelniük is kellett…

A „gasztro-” mint összetett divatszavak előtagja, hál’ istennek, nemcsak ezekben a szótári szörnyetegekben kap manapság szerepet. Végig, amíg a magam szolid kulináris kalandozásain méláztam, ott volt előttem az a „műsor” – mert műfaját tekintve az is az, mi más lehetne –, amit az „-angyal” utótaggal tartunk számon… Hogy átlátszó talányossággal fogalmazzak… „Műsorunk termékmegjelölést tartalmaz…” Demagógia volna, ha ezt a két jelenséget mint szellemi, kulturális és ízlésnormát szembesítenénk. Pedig nem ártana visszaigazolni azoknak a támogató rokonszenvét, akik – ha már a televízió elé keverednek – el tudnak andalodni azon a természetes egységen, ahol egymásért van az ember és az étel, ahol a természet ritmusa és a közösségi élet összes rítusa megfelel egymásnak.