Hajdanában, tán egy évtizede, amikor már egyre kevésbé éreztem mardosó kényszerét annak, hogy napi politikai publicisztikával vegyem ki részem a nemzeti közélet és mentalitás alakításából, hiszen a nép úgy voksolt, ahogy kell (és már régen kellett volna); egyszóval ekkortájt azon kaptam magam, hogy a mindennapok jövés-menése közben meg- és rám talált élmények, valamint a letelt évtizedek alatt felhalmozódott emlékek mind gyakrabban úgynevezett „tárcacikk” formájában, azaz – tudálékoskodva – a „feuilleton” műfajában kívánnak megmutatkozni. Mind kevesebb karcosság, rövidre zárt vélemény – inkább a derű, a könnyedség, a szeszélyesnek látszó csapongás a szavak között, ítélkezés helyett csevej, néha merengés és meditáció, olykor emelkedettség, néha tán valamiféle diszkréten álcázott „parainézisz”…
Visszarévedve ezekre a régi cikkekre, emlékezetem sokféle tematikát őrzött meg a történelem eseteitől a magyar tájakig, a napi élet kedélyes dolgaitól a művészet figyelmet érdemlő darabjaiig. Az utóbbi napok mindennapinak tekinthető tömegkommunikációs eseményei – bizonyos hazai és külhoni televíziós vetélkedőműsorok és magazinok, amelyekbe a gyarló ember néha hajlamos enyhületként időlegesen belefeledkezni – most arra késztetnek, hogy a gasztronómiának szánjak részben rokonszenvező, részben inkább maliciózus sorokat.
Beszéljünk magyarul: a nyáresti melegben a televíziós csatornák főzési műsorain bambulva az járt a fejemben, hogy mi közöm is van nekem a főzéshez és az evéshez, és hogy „közírói” pályafutásomban ez hogyan tükröződött. Mindeközben nem feledkezve meg az időnek a múlásáról sem, hiszen egyfelől a magánember étkezési kultúrája is állandóan változik, másfelől az utóbbi mintegy másfél évtizedben a hazai gasztronómiában beláthatatlan robbanás történt, amelynek hullámai között evickélünk, és – hogy ezt a bizarr képet tovább kerekítsem – változó érzeményekkel szemléljük azokat, akik elszánt szörfösként próbálják meglovagolni a hullámokat.
Miről írtam, miket írtam? Amihez zsigerileg vonzódtam-vonzódom, és amibe különösebb demagógia nélkül bele tudtam látni valami olyasféle elemeket, amelyeknek közük van a „magyar kódok” beláthatatlan gazdagságához. Vagy amiknek valami közösségi-családias vonzata, mögöttese lehet. Hát például ott a disznóölés vagy egy nagycsaládos húsvéti sonkateríték (kolbásszal töltött csülökkel) – akkor is, ha a leányunokák jelentős halmaza történetesen „vega” –, egy vízparti halászlé „mindenből”, egy Márton-napi libaest a maceszgombóctól az újborig, egy hentesbolt a maga párolgó, sercegő kínálatával, oldalt tunkolgató hajléktalannal, egy esztena platniján sülő gomba csípős túróval, egymás mellett, és ugyanolyan viharvert formában, s persze a román ipari szesztől ugyanúgy billegve a juhász meg a pesti vendég, egy év végi kocsonya, cuppogjon az a szilveszter, egy útközben belapátolt csülkös pacal – effélék. Az ember nem ír ódát a cukkinihez vagy szonettet a grízes tésztához (pedig Hamvas Béla, szegény, hogy dicséri…). Nem vagyok se álszent, se kirekesztő. Egyedül vagy szűkebb körben is jókat lehet enni, és nem szükséges az sem, hogy az ételt a magyar századok tárogatóhangjai hitelesítsék. A minap jutottam hozzá Salzburgban, egy sörgyárban életem legjobb Tafelspitzéhez, egy hétre rá Vácon (!) bámulatos tengerihal-tálat kaptam (kagylóval, rákkal, kaviárral), de háromnapos munkával legyártottam már kéttányérnyi pho levest is, és van-e férfi, aki nem dőlne neki egy kiló fölötti (igaz, csonttal) Tomahawk Steaknek?
