Földig érő lábak

Európában lakosságarányosan hazánkban vágják le a lábát a legtöbb embernek, Magyarországon mégis csupán egyetlen amputációra specializálódott sebészet működik. Az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben található első és mind ez idáig egyetlen ilyen osztály az intézet profiljából következően rehabilitációs háttérrel dolgozik. Akik idekerülnek, azoknak szerencséjük van a szerencsétlenségben, mert lehetőség szerint úgy bocsátják haza őket, hogy nemcsak ellátni képesek magukat, de akár ismét munkába is állhatnak.

Budakeszin minden feltétel adott ahhoz, hogy aki tud és akar, az a drasztikus műtét után is csaknem teljes életet élhessen Fotó: Kurucz Árpád

A húszágyas osztály ottjártunkkor telt házzal működött, többen már láthatóan túl voltak az operáción, volt, aki a folyosón vagy a tornaszobában próbálta a mankózást, a közlekedést a kerekesszékkel, más még nem volt erre alkalmas állapotban. Az utóbbiak közé tartozik a most 72 éves Kálmán is, akinek bár mindkét lábát térd alatt amputálták, a szeme huncutul mosolyog, miközben a rugalmas anyagból készült harisnyába bújtatott csonkját simogatja.

– Tavaly augusztus óta szeletelnek – meséli. – Hiába mentem el körülbelül három éve szűrésre, csak kis érszűkületet vettek észre. Aztán elfeketedett két lábujjam, arra a helyi szakrendelőben azt mondták, le fog esni a körmöm. Az nem történt meg, de egyre rondább lett, a sebészetről azonban a bőrgyógyászatra küldtek, ott dunsztkötést tettek rá. Szerencsémre sokízületi gyulladásom is van, az közben fellángolt, és kihívtuk a háziorvost, aki egyből kórházba utalt. Csináltak értágítást, de nem segített, amputálni kellett. A lábujjaimmal kezdték az egyik lábamon, majd levágták a fél lábfejemet, aztán a lábszáramat. Majd néhány hét múlva a másik lábamat is amputálták térd alatt. De higgye el, ez nekem megváltás volt, akkora fájdalmam volt előtte, hogy elvette az eszemet.

Imre, akivel ugyan még a sebészeten találkozunk, de már a rehabilitációs osztály lakója, ugyancsak megjárta a poklot a műtét előtt.

– Annyira fájt a lábam, hogy már azt mondtam, adjanak egy baltát, és levágom! Számomra is megváltás volt az amputáció, azóta is azt gondolom, ez a lehető legjobb, ami történt – fogalmaz.

Budakeszin minden feltétel adott ahhoz, hogy aki tud és akar, az a drasztikus műtét után is csaknem teljes életet élhessen
Fotó: Kurucz Árpád

Imre 13 éve, 45 éves kora óta tud a cukorbetegségéről, de mint mondja, nem igazán foglalkozott vele. Csak szedte a gyógyszert, ritkán mérte a cukrát, és nem vette komolyan, mit kockáztat mindezzel. Aztán három hét leforgása alatt elveszítette az egyik lábát, amelyet combból amputáltak.

– Egy vízhólyag lett a bokámnál, nagyon gyorsan elkezdett fekélyesedni, és az érfestésen már csak annyit tudtak megállapítani, hogy menthetetlen a lábam. Sok választásom nem volt, mert tudtam, hogy vagy levágják a lábamat, vagy meghalok. Most már azon vagyok, hogy mielőbb visszamehessek dolgozni. Nem rokkantként, kerekesszékben szeretném leélni az életem hátralévő részét – mondja. Kálmán pedig ezt azzal toldja meg, hogy ő már alig várja, hogy újra ki tudjon menni a telekre, ahol az egész nyarat tölteni szokták.

A két férfi egyetért abban, hogy bár jobb nem eljutni idáig, de akinél mégis megtörténik a baj, annak tudnia kell, hogy nem ez a legnagyobb dráma az életben. Kálmán és Imre optimizmusa ugyan nem általános, de nem is egyedi itt.

– Ezek az emberek életük egyik legdrámaibb pillanatát élik meg nálunk, ezért nagyon esendőek. Sokan csak a veszteséget látják, nem ritka az öngyilkossági késztetés. Nekünk az is feladatunk, hogy meggyőzük a beteget arról, nem érdemes azon bánkódni, amin már nem lehet változtatni, előre kell nézni, és arra koncentrálni, ami megmaradt, amiért élni érdemes. Ha lelkileg is végig tudjuk vezetni ezen az úton, az felemelő érzés és persze gyönyörű kihívás is – mondja Rembeczki László főorvos.

Ennek a hozzáállásnak és egyáltalán az amputációs sebészeti osztálynak az alapjait több mint negyven évvel ezelőtt az OORI akkori igazgatója, Borsay János professzor rakta le, miután látta, hogy a sebészeten belül igen kevés figyelem jut az amputációra szoruló, illetve azon átesett betegekre. Az ő ténykedésének köszönhetően honosodott meg itt egy teljesen új szemlélet, amelynek a páciensek gondos előkészítésen túl az is fontos eleme, hogy már a műtét körüli időszakban megindul a korai rehabilitáció. Ebben az orvosok mellett meghatározó szerep jut a gyógytornászoknak, a dietetikusoknak, a pszichológusoknak és a nehéz élethelyzetbe került betegek ellátására szakmailag és lélekben egyaránt felkészült nővéreknek. A betegek ellátását az OORI egyedülálló infrastruktúrája is segíti komplex fizio-, hidro-, ergo- és sportterápiás szakszemélyzettel.

Az amputációs sebészeti osztályhoz szervesen hozzátartozik egy önálló rehabilitációs osztály. Ezt Boldis Márta főorvos vezeti, aki nem titkolja: még az orvosok közül is sokan furcsán néznek rá, amikor megtudják, hogy az amputált betegeknek szentelte az életét. Ő azonban egyáltalán nem érzi ezt a munkát kevesebbnek, mint ha mondjuk onkológiai vagy nőgyógyászati betegekkel foglalkozna. Nagy-nagy szeretettel beszél a pácienseiről, akiket név szerint ismer, hiszen, mint mondja, általában heteket töltenek el az osztályon, és ez idő alatt sokkal szorosabb és emberibb kapcsolat alakul ki az itt dolgozók és a betegek között, mint ott, ahol legfeljebb néhány napot fekszenek a páciensek.

A főorvosnőtől megtudom: egy ember mozgásképessége nagyban függ attól, hogyan végzik az amputációt, de attól a rehabilitációtól is, amely hozzásegíti őt ahhoz, hogy újra mozgásképes legyen, el tudja látni magát, és aki akar, visszatérhessen a munkahelyére. Művégtagot mindenki kaphat, de mire azzal járóképessé válik, az hosszú, áldozatos és kitartó munka a páciens és a csapat részéről is – magyarázza.

– Sok mindenre szükség van az újbóli lábra álláshoz. Néha vérzik a szívem, mert vannak olyan betegek, akiknek minden feltétel adott a sikeres rehabilitációhoz, de nincs motivációjuk. Aztán az is előfordul, hogy ott a támogató család, hazavárják a beteget, ő maga is szeretne műlábat viselni, ám a meglévő alsó végtag nem terhelhető, mert rossz állapotban van. Ilyenkor bármilyen nehéz is ez emberileg, mi nem javasoljuk a művégtagot.

A legtöbben érszűkület és cukorbetegség miatt veszítik el alsó végtagjukat
Fotó: Kurucz Árpád

Boldis Márta azt mondja, óvatosan kell kezelni a „most amputálták, máris fut” jellegű csodatörténeteket. Tapasztalatai szerint sokszor egy-egy fotó kedvéért felállítják az illetőt. Pedig még annak is nagyon megterhelő műlábbal létezni, aki balesetben veszíti el a végtagját, hát még egy ötven-hatvan éves érbetegnek, márpedig az esetek jelentős részében ők az érintettek. Velük néha azt is nehéz megértetni, hogy bár léteznek olyan csodalábak, mint amilyet például Pistorius használt a futáshoz vagy Erőss Zsolt a hegymászáshoz, ilyenre nagyon keveseknek érdemes áldozni. A technika elképesztően fejlődik, szuper lábak vannak, ám azok a speciális cipőkkel együtt több millió forintba kerülnek. Ráadásul az ilyen drága művégtagokra nagyon keveseknek van szükségük.

– Ennek ellenére vannak, akiket nem tudunk lebeszélni arról, hogy felesleges költségekbe verjék magukat. Nemrég ment haza tőlünk egy nyolcvanéves néni, aki ugyan nagyon fiatalos, de a rehabilitáció előtt esett át koszorúér-tágításon. Mivel a „szomszédnak” is olyan volt, ragaszkodott a bokaízületes protézishez, amely érzékeli az egyenetlen talajon járást, és segíti az elrugaszkodást. Mondtuk neki: ahhoz, hogy ennek a művégtagnak kijöjjenek az előnyei, kell egy járássebesség, amelyet nem tesz lehetővé az ő állapota. Kértük, kerekesszékkel közlekedjen, de ő ragaszkodott a végtagprotézishez. Mindenki azért harcol, hogy földig érjen a lába, de én gyakran mondom a betegeknek: nem belehalni kell a rehabilitációba, hanem a lehetőségekhez mérten élni vele – meséli a főorvosnő.

Ahogyan a sebészeti, a rehabilitációs osztályon is egész team veszi körül a betegeket. Ennek tagja Sándor Éva pszichológus is, akivel arról beszélgetek, hogyan lehet feldolgozni egy vagy akár több végtag elvesztését, illetve hogy vajon milyen lelki tényezők segítenek a sikeres rehabilitációban.

A rehabilitáció alapfeltétele, hogy a páciens mentálisan is alkalmas legyen rá, a demencia éppúgy kizáró ok, mint a mély depresszió. Másként éli meg a veszteséget, akit az amputáció hosszas szenvedéstől szabadít meg, és másképp, akit derült égből villámcsapásként ér. A veszteség feldolgozása, majd a rehabilitáció sikere nagyon sok mindentől függ, de a pszichológus úgy látja, hogy akinek van kapcsolata, családja és ezzel érzelmi támasza, biztonsága, annak sokkal könnyebb dolga van.

– Van, hogy először lelkileg kell olyan állapotba hozni a beteget, hogy rehabilitálható legyen, van, hogy meg kell akasztani a folyamatot, mert gyorsan romlott a beteg szellemi állapota. Néha abba is energiát kell fektetni, hogy megértessük, ez nem egy bolt, ahol kapnak egy protézist, a rehabilitáció összetettebb folyamat – mutat rá Sándor Éva. Szerinte az, hogy az osztályon mindenki amputált, inkább csak a kívülállók számára sokkoló. Mivel itt mindenki a rehabilitáció más szakaszában van, ezért aki nem bízik magában, vagy el van keseredve, annak nagyon sok erőt, motivációt tud adni az is, ha csak mások elszántságát, küzdelmét látja. Abból pedig van itt bőven.

Egyikük, a 88 éves Manci néni, aki nemcsak a szinte ránctalan, fiatalos arca miatt tagadhatna le simán minimum húsz évet, de szellemi frissessége, nyitottsága, pozitív gondolkodása miatt is. Beszélgetésünk alatt az ágyában fekszik, mert éppen értágító infúzió van bekötve vékony kis karjába.

– Tavaly májusban, érszűkület és 2-es típusú cukorbetegség miatt amputáltak térd alatt, most az új lábamért jöttem, mert amit az operáció után kaptam, már nagy rám, kényelmetlen. Azzal gyorsan megtanultam járni, nagyon akartam, és mindent meg is tudok csinálni, még létrára is mászom, jó, nem magasra, csak a kétfokúra, de itt is felmegyek a domboldalra – meséli mosolyogva. Amikor azt kérdezem, nem fájt-e a csonkon járás, azt mondja: dehogynem, de ő tűrt. Ráadásul szerencsés alkatnak tartja magát, aki – mint fogalmaz – nem nagyon szokott elkeseredni, és igyekszik mindenben meglátni a jót. Nagy erőt adott neki, hogy várta otthon a kilencvenéves férje és a lánya, aki most is mindenben segíti őt.

De nem Manci néni az egyetlen, akinek a pozitív életszemlélete, akarása másoknak is segíthet itt. A harmincas-negyvenes korosztály a rehabilitációs osztály egyik legfiatalabb lakója, Balázs példájából meríthet erőt. A többdiplomás fiatalember még általános iskolás volt, amikor egy rotációs kapa darabokra szakította az egyik lábát. Akkor megúszta az amputációt, összerakták a lábát, olyannyira, hogy túrázni, sziklát mászni, tájfutni, úszni, hegyikerékpározni is tudott vele. Tudta ugyan, hogy harmincéves kora körül szükség lesz korrekciós műtétre, de azt nem, hogy az olyan kálváriát indít el, amelynek a vége az lesz, hogy maga kéri majd az amputációt.

– Az orvosom, aki annak idején operált, időközben meghalt, és nem volt egyértelmű, mit és hogyan kellene csinálni. Komplex csont- és lágyrész-korrekcióra lett volna szükség, ezt előkészítendő voltak is próbálkozások, de azok csak rontottak a helyzeten. Már járni sem tudtam, amikor idekerültem, itt végezték térd alatt az amputációt néhány héttel ezelőtt, amikor azt mondták az orvosok, hogy ha megműtenek is, kicsi az esélye annak, hogy nem kell életem végéig fájdalmak között élnem. Akkor már majdnem egy éve szenvedtem, alig tudtam felkelni, komoly fájdalmaim voltak, ezért nem volt olyan nehéz meghozni a döntést – magyarázza.

Balázzsal egy hónappal a műtét után találkozom, és egy mosolygós fiatalember ül velem szemben a kerekesszékben. – Már a műtét utáni harmadik naptól megszűnt minden fájdalom. Élvezem, hogy tudok közlekedni ezzel a szekérrel is, amelyet kaptam magam alá, edzésnek is kiváló, szerencsére jó nagy meredélyek vannak itt az intézet területén. Járok sportterápiára, varratszedés után már szeretnék úszni. Ha pedig csökken a csonkom körfogata, a műlábról is szó lehet – sorolja terveit. A fiatalember azt mondja, az a célja, hogy minél szélesebb spektrumon tudjon újra mozogni. Ezért speciális művégtagra is hajlandó áldozni, és számol azzal, hogy a vágyaiban szereplő lábakért, amelyek többféle sportra is alkalmasak, akár öt-tíz millió forintot is fizetnie kell majd. De nem kérdés, hogy megéri-e:

– Két lányom van, akik alig várják, hogy újra kiránduljunk, biciklizzünk együtt, amelyre az utóbbi években már nem voltam képes.

Évtizedekkel ezelőtt ha valakinek amputálták a lábát, az gyakorlatilag egyet jelentett a rokkantsággal. Ma már nagyon más a helyzet, a többség, amennyire csak lehet, teljes életet szeretne és – az orvosok erőfeszítéseinek, valamint a technika vívmányainak köszönhetően – tud is élni. Rembeczki László főorvos ugyanakkor úgy látja: ahhoz, hogy ez ne csak elvi lehetőség legyen, olyan amputációs centrumokra van szükség, ahol a betegeket műtét után nem hazaküldik, hanem mielőbb megkezdik a rehabilitációjukat, és minden lehetőséget megadnak nekik a saját életükbe és a társadalomba való visszailleszkedéshez.