Háziúr az olajbűzű színházban

Gusztáv nappal alszik; délben reggeliz; este ebédel; éjfélkor esteliz; nyáron nyakig begombolja kabátját, télen meztelen nyakkal jár, lóversenyre bárom telivért állít ki

Legyen e háziúrnak neve Gusztáv. Apja olly sokáig és olly szorgalmasan emelgeté a nehéz pörölyt, hogy fiának házfelügyelői és házmesterei meglehetős kis csapatot képeznek. Két nőtestvére két nagyurat mente meg a csődülettől s nagyságos asszonynyá lett – Gusztáv is nem sokára fényes cimert fog hitvesének hintájára föstetni, mert a sűrű kinálgatásoknak alig fog már sokáig ellenállhatni.

Most azonban még szabad a szíve és keze, s kedvére éli világát. Öltözetére igen sokat fordít; nyakkendőjét mindig a legújabb divatkép szerint köti, keztyűit mindennap legalább háromszor változtatja, s vakmerő fürtökkel pompázó fejét húszszor födi uj kalap egy év alatt. Lábain finom szövetből készült topány ragyog; nadrága a legszigorúbb bírálatnak is megfelelve, legkisebb ránc nélkül simul testéhez, s talpalója feszesen szorítja azt a hibátlan szabású topányhoz – egész külsején legkisebb nyoma sem látszik a polgáriasságnak; ő tetőtől talpig ur, még pedig olly ur, ki a legcsillogóbb párisi teremben is szerencsés sikerrel léphetne föl – ha száját nem kellene megnyitnia. Talán rutak fogai? – Oh, nem! fogai gyönyörűek – de agyából az aranynak súlya annyira kiszoritá a velőt, hogy okos szót csak akkor hallhatunk szájából, midőn a házbért önkényt le fogja szállítani, az az – soha! Ö tehát nem közép a rangbeli és polgár közt, hanem a legmagosb ranguakkal is bátran – sőt mondhatnák – vakmerőén vetélkedik minden balgaságban.

Ő nappal alszik; délben reggeliz; este ebédel; éjfélkor esteliz; nyáron nyakig begombolja kabátját, télen meztelen nyakkal jár; lóversenyre bárom telivért állít ki; jótékony intézetre egy fillért sem ad; az olajbüzű német színházban páholyt tart; a magyarban büdös neki a légszesz. – Párist és Londont bekalandozta, Budapest távolabb utcáiban soha nem volt; gyomra csak francia szakács főztét birja megemészteni; pénzládája csak magyar zsebekből telik meg; tudja, hogy Párisban egykor bizonyos Napóleon nevű ember hatalmas császár volt, s hogy az angol parlamentben angolul beszélnek a követek, de arra soha nem volt gondja, hogy Magyarország kinek köszöni nagyságát és kit vádol az ínség s nyomornak súlyos századaiért, azt pedig akárki is elhitetheti vele, hogy a magyar országgyűléseken csak énekelnek és szembekötősdit játszanak; franciául tisztán beszél; a magyar nyelvet meg nem tanulhatta meg; lovait drága takaróval ótalmazza a hideg ellen, a didergő koldust elkorbácsoltatja háza elől; vadászkutyái finom fehér kenyeret esznek, házmestereinek gyermekei irigy szemekkel tekintnek a boldog farkcsóválókra; korcs uracsokkal ezreket harácsol el, a sors által üldöztetett szegény böcsületes embertől megvetéssel fordul el; az erényes tiszta nőt gunykacajjal rágalmazza, a szemtelen kacérnak lábait térdelve öleli át; játékasztalnál ezreket tékozol el, a szegény munkás embert irgalmatlanul űzi ki házából, ha néhány forintnyi tartozását a kitűzött időre nem fizetheti meg. Szóval, ő nem valami közép a rangbeli és polgár között; ő tökéletes rangbeli és semmi olly eredeti typust nem visel magán, mit hasonló viszonyokban s hasonló vagyonnak birtokában akárhol is föl nem lehetne találni.

Ő legnagyobb aristokrata a föld hátán; házügyelői által fél óráig is büszkén hagyja magát süvegeltetni az utcán, pedig házügyelője valóságos kutyabőrös es predikatumos tős gyökeres nemesember s azon fölül pöretlen hites ügyvéd, míg ő csak egy paraszt mesterembernek fia! Ő az egész világot koránsem fél vállról tekinti, hanem egészen lenézi.

[…] Kicsoda ezen furcsa kis öreg ur, a ki olly nagy szorgalommal tipeg a város temploma felé? – Háziúr! – Ismét háziúr? Úgy van – ismét háziúr – még százat is láthatunk, ha vagy fél óráig folytatjuk sétánkat. De mennyire különbözik ez ismét a két előbbitől! Kopott kürtös kalapja – igy hivják tudniillik a mostani magas férfikalapokat a tős gyökeres magyarok – tehát kopott kürtös kalapja sovány vagyis keskeny és gyüremlett karimája alól hátul őszbe csavarodott hosszú hajcsap – vulgo: Zopf – fityeg az elviselt kék köpeny kurta gallérára, melly szél által összeszaggatott felhő gyanánt lebegi körül a soványkás lábszárakat és meglehetősen kiszáradt testet. A térdig érő szűk szaru kordován csizmákba búzavirág szinű foszlányos, de nem rongyos, testhez szabott magyar nadrág van szorítva; annak szíját és nyomatékos vagyis súlyos rézcsatját ezüst pitykés hosszú virágos mellény takarja el a kiváncsi szemek elől, melly törekvésben nem egészen hiven osztozik a félcombig érő szűk mente a mellénynyel. A fekete fátyolból készült nyakravaló barátságosan érinti a hegyes állat; a mosolygó ajkakra meghitten hinti árnyékát az ősz bajusz; az ősz bajusz fölött pedig rezes orr emelkedik, nyergén a sárga rézből készült pápaszemnek kétségbehozhatlan kékes nyomait mutatva; ha még megmondjuk, hogy köpenye alól bőrcsomag kandikál ki, s hogy nyár közepében is köpenyt visel, úgy bizonyosan eskü nélkül is elhiszi a szíves olvasó, hogy ezen háziúrban egy böcsületes magyar csizmadiamestert volt szerencsénk elébe állítanunk, a régi jó világból – mellyben négy forintért jobb munkát lehete kapni, mint jelenkorunkban nyolcért. – Mester uram nem engedi magát háziúrnak neveztetni; ő azt hiszi, hogy a csizmatalp is – ezek saját szavai – háziúrrá lehet, de hogy valaki a „mester” nevet megérdemelje, ahhoz csakugyan ember kell a gátra.

(Nagy Ignác: Torzképek, 1844)