Ő legnagyobb aristokrata a föld hátán; házügyelői által fél óráig is büszkén hagyja magát süvegeltetni az utcán, pedig házügyelője valóságos kutyabőrös es predikatumos tős gyökeres nemesember s azon fölül pöretlen hites ügyvéd, míg ő csak egy paraszt mesterembernek fia! Ő az egész világot koránsem fél vállról tekinti, hanem egészen lenézi.
[…] Kicsoda ezen furcsa kis öreg ur, a ki olly nagy szorgalommal tipeg a város temploma felé? – Háziúr! – Ismét háziúr? Úgy van – ismét háziúr – még százat is láthatunk, ha vagy fél óráig folytatjuk sétánkat. De mennyire különbözik ez ismét a két előbbitől! Kopott kürtös kalapja – igy hivják tudniillik a mostani magas férfikalapokat a tős gyökeres magyarok – tehát kopott kürtös kalapja sovány vagyis keskeny és gyüremlett karimája alól hátul őszbe csavarodott hosszú hajcsap – vulgo: Zopf – fityeg az elviselt kék köpeny kurta gallérára, melly szél által összeszaggatott felhő gyanánt lebegi körül a soványkás lábszárakat és meglehetősen kiszáradt testet. A térdig érő szűk szaru kordován csizmákba búzavirág szinű foszlányos, de nem rongyos, testhez szabott magyar nadrág van szorítva; annak szíját és nyomatékos vagyis súlyos rézcsatját ezüst pitykés hosszú virágos mellény takarja el a kiváncsi szemek elől, melly törekvésben nem egészen hiven osztozik a félcombig érő szűk mente a mellénynyel. A fekete fátyolból készült nyakravaló barátságosan érinti a hegyes állat; a mosolygó ajkakra meghitten hinti árnyékát az ősz bajusz; az ősz bajusz fölött pedig rezes orr emelkedik, nyergén a sárga rézből készült pápaszemnek kétségbehozhatlan kékes nyomait mutatva; ha még megmondjuk, hogy köpenye alól bőrcsomag kandikál ki, s hogy nyár közepében is köpenyt visel, úgy bizonyosan eskü nélkül is elhiszi a szíves olvasó, hogy ezen háziúrban egy böcsületes magyar csizmadiamestert volt szerencsénk elébe állítanunk, a régi jó világból – mellyben négy forintért jobb munkát lehete kapni, mint jelenkorunkban nyolcért. – Mester uram nem engedi magát háziúrnak neveztetni; ő azt hiszi, hogy a csizmatalp is – ezek saját szavai – háziúrrá lehet, de hogy valaki a „mester” nevet megérdemelje, ahhoz csakugyan ember kell a gátra.
(Nagy Ignác: Torzképek, 1844)
