Mégis: az orosz–ukrán háborús adok-kapok immár nemcsak Kárpátalja magyar férfiaira, hanem a közösség magyar nyelvére is kiterjed. A többségi sosem érti igazán, mit jelent nyelvi kisebbségnek lenni a saját hazádban: még pozitív diszkrimináció esetén is korlátozottak a lehetőségeid, de hát hol vagyunk bármi pozitívtól az ukrán nyelvpolitikában…
A magyar nyelvű oktatás felszámolásának végső szakaszában vagyunk, s erre most már az oktatásin túl a nyelvtörvény is kötelez. Nyomtatott sajtótermék sem jelenhet meg csak kisebbségi nyelven. Lassan az egyedüli, amiért nem büntethetnek, anyanyelved szakrális és otthoni használata. Ha Munkács vára alatt magyarul szólalsz meg az utcán, büntethetőséged a jogértelmezéstől függ. Ha a szociolingvisztikában gyakran emlegetett Fishman-féle nyelvveszélyeztetettségi és revitalizációs modellt nézzük, akkor a nyolcfokozatú skálán az őshonos kisebbségi nyelveket az ukrán nyelvtörvény betűje mindjárt a hatodik–nyolcadikra helyezi: a nyolcadik az elnémulás, a teljes nyelvcsere előtti utolsó stádium, amikor már csak idősb emberek szakrális nyelvhasználatukban őrzik eredeti anyanyelvüket.
A családi, otthoni körbe szorulás is a végső marginalizálódás kezdete, a skála felülről hatodik foka. Miközben a magyar nyelv Kárpátalján e pillanatban még a felsőoktatásban és tudományosságban is használt, teljes értékű kultúrnyelv. Márpedig valamit a legfelső szintről a kihalásba taszítani nem más, mint a nyelv tudatos elpusztításának szándéka. Angol terminus szerint „language killing”.
Vajon véget érhet-e oly hamar e nyelvi rémálom, mint amilyen gyorsan Ukrajna abszurd nyelvtörvénye testet öltött?
