Labda a magasban

A hitehagyott magyarság megerősítésének egyedi eszköze, bázisa a magyar állami támogatással épült, fél éve átadott TSC Topolya Labdarúgó-akadémia.

Edzés a topolyai pályán. Ezerötszáz család, csaknem ötezer ember életére van hatással az akadémia Forrás: Facebook

– Tóth József mellett neki, az első plébánosunknak köszönhetjük a létünket. A szerbek úgy kalkuláltak, hogy pap nélkül majd szétrebben a nyáj – mondja. – Nem így történt. Ellenkezőleg. Ma is mindent a plébánosunknak köszönhetünk.

Jenő atyának. Ki nem találnák, egy-két elszánt férfival együtt mit eszelt ki és valósított meg a falu megmentésére.

Futballakadémiát alapított.

•

A városokról, falvakról süt a nélkülözés, a föld, a termékeny bácskai föld azonban mindenfelé meg van művelve. A szántóföldek, gyümölcsösök egyenletes rendjét Kisbelgrád alatt, az Újvidék felé vezető főúttól balra, a Tisza irányába, le egészen Topolyáig beláthatatlan messzeségig több száz hektáron elterpeszkedő ültetvény töri meg. Mértani pontossággal precíz támrendszer feszül a föld fölé. Nem komló, az biztos; málna, ribizli? – találgatom, mit termeszthetnek itt.

A gazda vagy nagyon érti a dolgát, s hosszú távra tervez – vagy fogalma sincs arról, hogy mit csinál.

Edzés a topolyai pályán. Ezerötszáz család, csaknem ötezer ember életére van hatással az akadémia
Fotó: Facebook

Topolya határában elsuhanok a város – egykori? – szimbóluma, a szélmalom mellett; időm sincs töprengeni, hogy visszaforduljak-e, mert a főútról rögvest megpillantom jövetelem célját. Mint a szerbiai települések többségén, Topolyán is Tito marsall nevét viseli a főutca. Darabjaira hullott Jugoszlávia, elesett Koszovó, de Bácskában mintha máig a partizánvezér szellemisége formálná a történelem folyását. Az évszázada még szinte színmagyar Topolyát ma jobb esetben is csak fele arányban lakják magyarok – ennél is csekélyebb befolyással.

A hitehagyott magyarság megerősítésének egyedi eszköze, bázisa a magyar állami támogatással épült, fél éve átadott TSC Topolya Labdarúgó-akadémia.

•

– Az új évezredben a gyerekek számának folyamatos csökkenése az iskola bezárásával fenyegetett – eleveníti fel az akadémia megszületésének ötletét Bata Ferenc, Tóthfalu polgármestere. – Voltunk, vagyunk a faluban jó néhányan, akik szeretik a sportot, s azt sütöttük ki az atyával, a futball, azaz az akadémia, a kollégium segítségével lehetne megmenteni az iskolát és a falut.

Körbejárjuk a 2011-ben alapított, a zseniális képességekkel megáldott, hányatott sorsú, végső nyughelyre Szabadkán lelt Nyers Istvánról elnevezett akadémiát. Kerítés persze nincs, miért is lenne? Először két hatalmas törmelékrakáson akad meg a tekintetem.

– István Kanizsán, a csempegyárban dolgozik, onnan hozták a törött lapokat, jó lesz majd a parkoló alapjának – jegyzi meg Ferenc, elkapva gyanakvó tekintetemet. Nem firtatom, mióta áll itt a két kupac. De nem is ez a lényeg.

Három nagy pálya látványa tárul elénk. Bal kéz felől a centerpálya kifogástalan állapotú, jobbra, amelyen három csoportban éppen edzenek, szintén megteszi, a középső azonban elég cudar.

– Hóban, fagyban, esőben ezt használjuk, hogy óvjuk a másik kettőt. Nagyon kellene már egy műfüves – mondja Ferenc, majd hozzáteszi:

– A topolyaiak azt ígérik, nyárra az is meglesz.

A topolyaiak. Nem először és nem is utoljára hallom a nap során.

Ferenc bemutat az egyik edzőnek, Tihinek, azaz Tihamérnak, aki a falu szülötte. Közben arra leszek figyelmes, hogy mellettünk szerb vezényszavak hangzanak el a másik csoportnál.

A pályáról a központi épület felé tessékel Ferenc. De lehet, hogy ezt csak én mondom így. A gyerekek három épületben laknak, az egyik földszinti szárnyában öregek otthona működik – szintén Jenő atya jóvoltából. Olykor egy-egy kapirgáló tyúk is erre téved; senki sem mondhatja, hogy a fiatalok elzárva, mesterséges környezetben élnek.

Egy teremből zongoraszó szűrődik ki.

– Az egyik korábbi nevelőnk ma már zenetanárként dolgozik. Nemcsak zongorát, hegedűt és tangóharmonikát is oktat – jegyzi meg büszkén István.

Akiben van rá igény, annak Tóthfalun is tágra nyílik a világ kapuja. Megyünk tovább, fel az emeletre. A társalgóban pingpongasztal, most is pattog a labda, mellette, a másik asztalnál kézműves-foglalkozás zajlik.

– A fiúk először húzódoztak, de aztán egészen belefeledkeztek az ajándékkészítésbe – mondja a Törökanizsáról, helyesebben Novi Kneževacról érkezett tanárnő.

•

Leparkolok a topolyai akadémia előtt, a kovácsoltvas kerítés mögött asszonyok kapálják a virágágyást; fülelek, magyar és szerb szó is elhangzik közöttük. Az ajtón belépve portás fogad.

– Ön az újságíró? – kérdezi meglepetésemre, mielőtt bemutatkozhatnék, s közölhetném jövetelem célját. Igennel felelek, majd a rend kedvéért regisztrálnom kell a vendégkönyvben. – Az elnök úrnak még tart a tárgyalása – közli.

– Köszönöm, várok türelemmel, addig legalább szétnézek – felelem, s indulnék is hátra, a pályák felé.

– Oda csak kísérővel lehet – tart vissza udvariasan a portás.

– Tudja, hogy kié a hatalmas ültetvény a város határában, s hogy mit termesztenek?

– Araboké. Áfonyát, ha jól tudom.

Elképedek. Arab kézben áfonyaültetvény: ugyanúgy testidegen, mint Szabadkán, a Halasi úton évtizede emelt Muhádzsir dzsámi, amely mellett elautóztam Kelebia felől érkezve.

Csöppet sem kínos a várakozás. Szétnézek a tágas, kupolás előtérben. A belső kiképzés nem organikus, de faelemekkel sűrűn tarkított, a fél méterszer félméteres lapokból kirakott padló patyolattiszta, fűcsomónak, stoplisból kihullott sárdarabnak nyoma sincs, körbe, tablókon az építkezés képei. Mintha nem is klubházban, hanem konferencia-központban lennék. A berendezés egységben van a külső megjelenéssel: ízléses, de nem hivalkodó, s kétségkívül tekintélyt, erőt sugároz a szerbiai valóságban.

Felbukkan három akadémista.

– Mióta laktok az akadémián? – szólítom meg őket. Értetlenül néznek rám. Egymás között tanakodnak, mit is akarhatok, s persze egyből kapcsolok: nem magyarok. Aztán két edző üdvözöl. Azt gondolom, milyen szerencse, hogy összefutunk, de később kiderül, nem véletlenül toppantak ide. Beszélgetni kezdünk az akadémiai hétköznapokról, s néhány perc múlva megjelenik Zsemberi János, az intézmény, egyben a szerb első osztályba ezen a tavaszon feljutott helyi klub elnöke.

– Elnézést a késésért, a nagykövet asszonnyal egyeztettük az egyik tornánkról, amelyre az alközpontok U11-es csapatait hívjuk meg, Felcsútról és a Fraditól is jönnek gyerekek. Hagyományt szeretnénk teremteni. – A szabadkozása nem mesterkélt, természetes derűvel beszél, s ahogy hallgatom, az az érzésem, mintha már ismerném. Beugrik. Ugyanaz a hanghordozás és mimika: mintha az újvidéki születésű kosárlabdaedzőt, Rátgéber Lászlót hallanám. – Menjünk fel a tárgyalóba! – indítványozza Zsemberi János. Ekkor eszmélek, hogy kisebb csoportosulás támad körülöttünk, s az intézményigazgató, a vezető nevelőpedagógus, a marketinges, a három edző mind az én fogadásomra gyűlt össze.

Ki-ki a maga szakterületéről, de egyforma büszkeséggel beszél az akadémián zajló életről. Akárcsak Magyarországon, ide is 14 évesen költöznek be a fiatalok, s viszonylag szabadon élnek. Három helybeli, topolyai középiskola közül választhatnak, önállóan járnak-kelnek – egy feltétellel: este kilencre mindenkinek vissza kell érnie. Állandó nevelői felügyelet alatt vannak, a pedagógusok nemcsak a fegyelemre ügyelnek, ha kell, lelki támaszt is nyújtanak, és kötött foglalkozásokon is igyekeznek elősegíteni a közeledést – ahogy manapság mondják, a kommunikációt – a magyar és a szerb gyerekek között.

Innen nézve ez a legizgalmasabb, onnan a legérzékenyebb kérdés.

– Az akadémia magyar jellege elvitathatatlan – mondja Zsemberi János. – Magyar támogatással épült, az alkalmazottaink a vezetőedzőtől az igazgatón át a takarítókig szinte kivétel nélkül magyarok. Háborítatlanul dolgozhatunk, ami annak is köszönhető, hogy a két ország miniszterelnöke kiváló kapcsolatot ápol. A mi viszonyunk is jó a szerbekkel is, csodájára járnak az intézménynek, a szerb szövetség is támogat minket egy kis méterű műfüves pálya megépítésével. Ám nem tekinthetünk el a helyi adottságoktól. Földrajzi elhelyezkedése és a futball itteni hagyományai alapján Topolya a központ, s 14 alközpont tartozik hozzánk.

Az alközpontokkal együtt 1500 gyereket foglalkoztat a topolyai akadémia. Másképpen: 1500 család, durván ötezer ember életére van hatással. Ezért emelkedik a labdarúgás a nemzetstratégia szintjére.

– Milyen a kapcsolatuk a tóthfalusi akadémiával? – kérdezem, s ha csak egy pillanat műve is az egész, a tekintetekből kiolvasom: érzékeny témára tapintok rá.

•

– Miért is tagadnám, szíven ütött, amikor híre jött, hogy Topolyán akadémiát építenek. Magyar pénzből, szebbet, jobbat, mint a miénk – Jenő atya nem kertel a kérdésemre válaszolva. – Aztán szép lassan beletörődtünk az új helyzetbe, s tesszük, amit tennünk kell, járjuk a magunk útját.

– Elfogadtuk, hogy az egyik alközponttá válunk a Topolya-központú rendszerben, talán úgy is mondhatnám, az első alközponttá, mert az előjogainkról nem mondunk le – veszi át a szót Bata Ferenc. – Egyfelől nagy segítség, hogy Topolya besegít az edzők bérezésébe, s kapunk műfüves pályát, másfelől viszont a működésünk sajátosságairól nem mondunk le. Keresztény szellemiségben neveljük a gyerekeinket, hozzánk már az ötödik osztálytól kezdve beiratkozhatnak a kollégiumba a fiatalok, s szakmailag szinte egyenrangúak vagyunk Topolyával, az U15-ös csapatunk a vajdasági első osztályban szerepel.

– Mi itt, a tömbmagyarságban nem adjuk fel az érdekeinket – teszi hozzá dacosan István. Megüt a szó: tömbmagyarság. Megtudom, ma már ez csupán két járást – itt úgy mondják, községet – jelent a Tisza jobb partján Magyarkanizsa és Zenta székhellyel.

Futball és keresztény szellemiség. Vajon hogyan illeszthető össze a hétköznapokon?

– Törekszünk rá – mondja az egyik nevelő, Marcsi, aki már a megjelenése miatt is feltűnő. Feszes, fekete-fehér csíkos farmert visel, hozzá egyszerű fekete pólót és kínai dorkót, az orrában pirszing. – Különfoglalkozásokat tartunk, rendszeresen járunk Szabadkára színházba, a vacsorához áldás után látunk hozzá, csütörtökönként közös misén vesznek részt a gyerekek. A kollégiumban nemcsak focisták élnek, sőt még lányok és szerb fiúk is, a magyaroknak muszáj megtanulniuk szerbül, ennek ez a legegyszerűbb módja.

Jenő atya a tóthfalusi futballreménységek körében. A sport és a keresztény szellemiség itt elválaszthatatlan
Fotó: Mirkó István

Marcsi élete külön történet lehetne: Balotaszálláson, tehát a határ túloldalán született, bejárta a fél világot, vegyes házasságból származó barátját – immár férjét – követve került a szomszédos Ilonafalura, onnan jár dolgozni az akadémiára. Ő praktikusan tekint a nevelői feladatra; egyik kollégájában, az eredendően hitoktató Kovács Józsefben – akit láthatón emészt a lélek elfojtott tüze – már több a kétely.

– Én úgy tapasztalom, a focista gyerekeket a futballon kívül más nem nagyon érdekli – jegyzi meg.

Nem szállok vitába vele, csak akkor szólok közbe, amikor Törökkanizsa helyett sokadszorra hallom Kneževacot, Nagybecskerek helyett Zrenjanint, s persze Belgrád is Beograd.

– Már a mi generációnk is így nőtt fel. Hiába voltunk mindannyian magyarok, a diszkóban egy magyar szám után két szerbet kellett játszani, hogy ne mondhassák, nacionalisták vagyunk. Ne csodálkozzunk, ha felnőve a magyarok is szerb zenét hallgatnak, s többnyire a települések szerb nevét használják!

Az egyik legényke sérült, ezért nem edz. Itt nincs mágneses rezonanciás gép, de még gyúrópad sem, mint Topolyán, az a rehabilitáció, hogy pihen, és a telefonját nyomkodja.

– Hogy érzed magad az akadémián? – szólítom meg.

– Nagyon jól, gyakran meccs után, hétvégére sem utazom haza.

Meghökkent a válasz. Ezek után inkább nem érdeklődöm a családja felől.

– Mi a célod a futballal?

– Érettségi után megyek Németbe, ott szeretnék játszani.

•

A 14 alközponti település zöme ma már erősen vegyes lakosságú. S mivel a szerb labdarúgás hagyománya, a jelenéről nem is beszélve, legalább olyan erős, mint a magyaré, etnikai alapon nemhogy kockázatos, egyenesen képtelenség futballéletet szervezni Bácskában.

– A realitás talaján kell állnunk. A futballstadionokban sok minden elhangzik, így a csapatnak nyugodtan lehet magyarul drukkolni, csak azt kértük a szurkolóktól, mellőzzék a ria, ria, Hungária! rigmust – ennél pontosabban nem is jellemezhetné a TSC identitását Zsemberi János.

És hogy akkor mindebből mi a magyar közösség haszna?

– Ha egy szerb játékos jobb, mint a magyar, akkor nincs, nem is lehet vita, hogy neki kell játszania. Ha egyformák, akkor talán kedvezhetünk a magyar javára. De az eddigiekhez képest az is jelentős előrelépés, ha egyenlő feltételeket teremtünk. Nem árulok el titkot azzal, hogy a szerbek rámenősebbek, mint a magyarok.

Megtudom, a szerb futballban ma is az a szokás, hogy a gyerekeket nem az anyák, hanem az apák kísérik edzésre. S ha a gyereket felrúgják, akkor az apa már üvölti is az utasítást: „Add vissza neki!” A gyerek, legyen bár egészen kicsi, vissza is adja.

A magyarok viszont eloldalognak, sőt inkább másik sportágat választanak. Arányszámukhoz mérten ezért roppant alacsony a jelenlétük a labdarúgásban.

•

Nem is kérdéses, mit kaptak a bácskai magyarok a topolyai akadémiának köszönhetően. Esélyt. Úgy, ahogy már nagyon régen: egyenlő feltételek mellett. Tóthfalu pedig a lelket öntheti beléjük. Erős hittel még a labdát is könnyebb rúgni.