A sas leszállt!

Napra pontosan ötven évvel ezelőtt lépett először ember a Holdra. Azóta összesen tizenkét amerikai csizmája lett poros a Földtől átlagosan 380 ezer kilométerre keringő égitesten. Azóta csupán tervek születtek a folytatásra, érdemi előrelépés nem történt az égitest meghódításában.

Edwin Aldrin a holdkomp előterében amerikai zászlóval 1969. július 20-án. Bátorságból, kurázsiból jelesre vizsgázott a legénység Fotó: Handout .

Az 1970. április 11-én indított Apollo–13 űrhajó missziója nem sikerült. A start utáni harmadik napon a Földtől 330 ezer kilométeres távolságra felrobbant az egyik nagy nyomású oxigéntartály, amely megrongálta az űrhajót. „Houston, baj van!” – mondta Tom Hanks az 1995-ben bemutatott Apollo 13 című filmben, de a valóságban az űrhajózás-történet második leghíresebb mondata nem ebben a formában hangzott el. Először Jack Swigert mondta, majd James Lovell parancsnok megismételte a „Houston, volt egy problémánk!” üzenetet, ezzel jelezte a központnak a katasztrófát. Leszállás helyett az asztronauták 250 kilométer távolságban megkerülve a Holdat ráálltak a Földre vezető pályára. Az irányítóközpont remélte, hogy a parancsnoki kabin belépési szöge megfelelő lesz, mivel kisebb szög esetén a kabin „lepattan” a Föld légköréről, míg nagyobb szögnél a nagy súrlódás miatt elég. A tét óriási volt, három űrhajós élete forgott kockán, szerencsére a manőver sikerült. Az 1972-ben indított Apollo–17 útja volt az utolsó a sorban – összesen 12 ember lépett a Holdra.

A holdra szállások elismert hazai szakértőjének, Dancsó Bélának 2004-ben jelent meg a Holdséta című munkája. Jogosan vetődik fel, hogy mit kellene még feltétlenül beleírni a kötetbe, azaz milyen új, érdemi információk derültek ki azóta az Apollo-programról.

Edwin Aldrin a holdkomp előterében amerikai zászlóval 1969. július 20-án. Bátorságból, kurázsiból jelesre vizsgázott a legénység

– Amit nem tudtunk 2004-ig az Apollo-programról, az tulajdonképpen nem is létezik, olyan jól dokumentált és alaposan kutatott témáról van szó. Inkább csak megerősítések, kis színes hírbe tartozó érdekességek merültek fel – állítja Dancsó Béla. A legfőbb ilyen megerősítés talán a 2009. június 18-án felbocsátott Lunar Reconnaissance Orbiter (LRO) szonda volt, amely minden korábbinál nagyobb felbontásban fényképezte, mérte végig a holdfelszínt. A szonda a későbbi holdexpedíciók számára vizsgálta a talajt, és pontos adatokkal segítette az esetleges leszállások tervezését. (Éppen Armstrongék ereszkedtek olyan leszállóhelyre, amely a fotókon simának tűnt, odaérve azonban autó nagyságú sziklák fogadták őket, az LRO-t pontosan az ilyen meglepetések ellen használták.) Ennek a munkának fontos mellékterméke volt, hogy a szonda felvételein sikerült megörökíteni mind a hat korábbi leszállóhelyet és láthatóvá tenni a hátrahagyott holdkompokat, holdjárókat, kitűzött zászlókat vagy akár a lábnyomokat is. (Arra mindenki emlékszik, hogy Armstrongék letűzték az amerikai zászlót, azt viszont kevesen tudják, hogy a nemzeti szimbólum gyors és szomorú véget ért, mert ahogy Buzz Aldrin beindította a holdkompot, látta az ablakon át, ahogy a zászló kidől a helyéről, és elsodródik, ugyanis a holdkomphoz túl közel állították fel az űrhajósok a zászlót, és az induló űrhajó hajtóművének gázsugara elfújta azt.)

Csomag a garázsban

Másik színes hír „Armstrong csomagja” volt. Szigorú szabály volt, hogy az űrhajósok nem tarthattak meg tárgyakat a holdutazásukról, kivéve azokat, amelyeket már amúgy is személyes tárgyként vittek magukkal. Neil Armstrong halála után felesége azzal állt a nyilvánosság elé, hogy talált a garázsban egy csomagot, amely férje dolgaival van tele, és vélhetően a holdra szállásból származik. A szakértők megerősítették, hogy a csomag tartalma valóban az Apollo–11-gyel járt a Holdon.

A legnagyobb benyomást az Apollo–8 története tette Dancsó Bélára. Talán még az Apollo–11-en is túltett, ahogy bátorságból, kurázsiból jelesre vizsgázott a legénység. Ez volt az amerikai Apollo-program második olyan küldetése, amelyben emberek indultak a világűrbe, és egyben az első olyan, amikor megközelítették a Holdat. A legénység húsz óráig keringett az égitest körül, és főként a lehetséges holdi leszállóhelyek fényképezésével foglalatoskodott. Az űrhajózás történetében először több ízben adtak élő tévéadást az űrből, karácsonyeste a Bibliából olvastak fel. Ez az űrhajó érte el először a második kozmikus sebességet, ennek űrhajósai álltak először pályára egy másik égitest körül, és szintén elsőként hagyták el ezt a pályát. Ők láthatták először saját szemükkel a Hold túloldalát.

Millió dolláros magnószalagok

A holdszakértő a kisebb sztorik közé sorolja azt az esetet, amikor az Apollo–12-be a start során villám csapott, vagy amikor Alan Shepard golfozott a Holdon. Szíve csücske az a pillanat, amikor az Apollo–12 parancsnoka, Pete Conrad megengedte a Hold felett repülve Alan ­Beannek, hogy vezesse a holdkompot. De ugyancsak megindító apró emlék volt, amelyet Alan Bean mesélt: annyit kellett tanulniuk, annyi mindent kellett az agyuknak befogadnia, hogy egy alkalommal, amikor egy fogadáson vett részt, és számos fontos embernek bemutatták, külön büszke volt arra, hogy egyiknek a nevét sem jegyezte meg, mert az feleslegesen foglalta volna a helyet az agyában…

Az elmúlt hetek egyik színes híre volt, hogy milliomos is lehet az a hajdani gyakornok, aki az amerikai űrkutatási hivatalnál (NASA) dolgozott, és rengeteg videószalagot vásárolt meg. Gary George 1976-ban, egyetemista korában egy kormányzati árverésen több mint 1100 tekercset vett alig 218 dollárért.

A holdjáró másolata az ötvenedik évforduló ünnepén Floridában
Fotó: Reuters

– Fogalmam sem volt, hogy van-e rajtuk bármi értékes dolog, tévécsatornáknak adtam el őket, hogy vegyenek fel rájuk mást – mondta el a Reutersnek a 65 éves nyugalmazott Las Vegas-i gépészmérnök. Kiderült azonban, hogy a rengeteg szalag közül három felbecsülhetetlen értékű felvételt rejt. Az egyik tekercsen Neil Armstrong űrhajós első léptei láthatók a Holdon, miközben világhírűvé vált mondata is elhangzik. A felvételeken látható, amint Buzz Aldrin űrhajós a Hold minimális gravitációja miatt lebegve ugrándozik a felszínen, hallható telefonbeszélgetésük Nixon elnökkel, megnézhetjük az amerikai zászló kitűzését, kőzetminták gyűjtését és még sok mást.

A hangot és a képeket Armstrong kamerája közvetítette, mely a mai napig a Holdon hever.

A szalagokért akár kétmillió dollárt is adhatnak a Sotheby’s július 20-i árverésén, amelyen 218 űrkutatással kapcsolatos tétel kerül kalapács alá. Ezek között van Jules Verne Utazás a Holdba című munkája. Az angol nyelvű kötetet tíz űrhajós szignálta, a kikiáltási ár 5500 dollár. Az előbb említett három videókazetta licitje 700 ezer dollárról indul, és kétmillió dollárt hozhat. A gyűjtők minden pénzt megadnak az űrkutatás emléktárgyaiért. 2017-ben a Sotheby’s 1,8 millió dollárért árverezte el Armstrong táskáját, amelybe a holdkőzetet gyűjtötte.

Neil Armstrong ezt nem érhette meg, 2012-ben hunyt el egy sikertelen bypassműtét során. Buzz Aldrin ma is aktív közéleti személyiség, aki 2016-ban megjárta az Antarktiszt (86 évesen a világ legidősebbjeként), de elég szerencsétlen módon a körülmények majdnem legyőzték őt.

A visszaúton rosszul lett, emiatt előbb a McMurdo állomáson orvosi segítséget kellett nyújtani neki, majd sürgősséggel Új-Zélandra szállították, ahol a kórházi kezelésnek köszönhetően megmenekült a halálos kalandból. Az Apollo–17-tel utazó, a Hold felszínén majdnem egy egész napot, 22 órát töltő Harrison Schmitt geo­lógus-űrhajós az utolsó élő ember, aki a Holdon járt. Schmitt több asztronautához hasonlóan politikai karriert épített, a szenátori címig vitte.

A NASA Mars-program résztvevői szelfiznek a pasadenai laboratóriumban
Fotó: Reuters/NASA

– Tiszteletben tartom az „egy űrszonda mindenre képes, amire az ember” vélekedést, ez végigkíséri az egész űrkutatást, csak eddig sosem bizonyult igaznak – feleli Dancsó Béla arra a ­kérdésre, hogy emberek vagy szondák menje­nek-e a Holdra. Vannak helyzetek, amikor a szonda irányítói három napig terveznek egy műveletet, amelyet a helyszínen levő űrhajós három másodperc alatt átlát, és dönt. Ez hallatlan előny. A szonda csak azt tudja, amire előzetesen felkészítették, az ember rögtönözni is képes. A közvélemény számára is lelkesítőbb egy emberi lábnyom, mint egy szonda keréknyoma. Előbbivel azonosulni lehet, az utóbbival nem.

Az előbbi élményre talán nem kell újabb 47 évet várni.

Holdbirtokos

A Holdon tehát régóta nem jártunk, sokunk mégis telektulajdonosnak mondja magát az égitesten. Tavaly januárban futott körbe a magyar sajtóban a nagykanizsai Geiszl Attila története. A férfinak hivatalos dokumentuma van arról, hogy 7500 forintért nagyjából négyezer négyzetméteres területet vett az amerikai Dennis Hope cégén, a Lunar Embassyn, azaz a Hold Nagykövetségen keresztül. (Hogy milyen komoly dologról van szó, jól mutatja, hogy a vállalkozás nemcsak a Holdon, hanem a Naprendszer többi bolygóján is értékesít területeket, így a Plútón, a Vénuszon és a Marson is.) A tulajdonosnak a tulajdoni lap mellett a Hold „alkotmányát” és térképét is elküldik postán. A zalai férfi a megyei lapnak elmagyarázta a dolgot. 1967-ben lépett hatályba a nemzetközi űregyezmény, melynek értelmében egyetlen országnak sem áll módjában, hogy bármiféle jogot formáljon a Holdra – magánszemélyekre vonatkozó tiltást azonban nem fogalmaztak meg benne. Ezt ismerte fel 1980-ban Dennis Hope. Az amerikai törvények szerint ha egy gazdátlan területre jegyezteti be magát tulajdonosként valaki, és ez ellen nyolc évig nem érkezik ellenvetés vagy kifogás, akkor az illető a terület tulajdonosává válik. Hope a San Franciscó-i telekkönyvbe jegyeztette be magát a Hold tulajdonosaként, s e tényről levelet küldött az Egyesült Államok és az akkori Szovjet­unió kormányának, valamint az ENSZ-nek is. Választ sehonnét nem kapott. Így felparcelláztatta a Hold egy részét, és elkezdte értékesíteni a telkeket. Ma már közel négymillió Hold-telektulajdonos van, köztük olyan hírességek, mint Tom Cruise vagy Clint Eastwood.