A történelem nem játszótér

A könyvhéten napvilágot látott egy történelemfilozófiai kötet első oldalain mindjárt az olvasható, hogy a történelem az emberi szellem legőszintébb kifejeződése.

A könyvhéten napvilágot látott egy történelemfilozófiai kötet – magyar nyelven régen láttunk már ilyet. Azt olvasom mindjárt az első oldalakon, hogy a történelem az emberi szellem legőszintébb kifejeződése, és hogy az igazi történész „a természettudóstól eltérően egyáltalán nem foglalkozik önmagukban vett eseményekkel. Csak azokkal az eseményekkel foglalkozik, amelyek gondolatok külső megnyilvánulásai. Lényegében csak gondolatokkal foglalkozik.” Ez tetszik, jó volna, ha így is volna.

Az egyik oldalon európai történelmi konstrukciót állít föl a szerző, ennek a konstrukciónak a főszereplője a realitás szelleme. A realitás szellemét csak a közeli érdekli, a távoliról, a messze hatóról nem tud, az aktuális nyers valóság izgatja. („A realitás az Istentől megfosztott természet” – írja C. F. von Weizsäcker.) Már a realitás reneszánsz és humanizmus korabeli úttörő hősei is kizárólag a jelen, a „tényvilág” részleteivel voltak elfoglalva, napjainkra pedig a nyugati félteke lakóinak az érdeklődése teljességgel az úgynevezett ipari civilizációs eredmények felé fordult. („Civilizálódtunk, szinte túlságosan is, de nem moralizálódtunk. A moralizálódáshoz az szükséges, hogy minden közösség hosszú, belső munkálkodásban képezze polgárait” – Immanuel Kant)

A másik oldalon előttünk máig alig ismert ázsiai történelmi konstrukció tűnik elénk a kötetből. Ennek főszereplője a társadalmi változatlanságot kedvelő, a körülményekhez puhán igazodó „keleti hős”. Nem a forradalmi eszmék, a küzdelmek embere, hanem az elfogadás, az együttműködés, a fenntartás elvének követője. Érdeklődése is döntően az állandóság értékei, a társadalmi békesség, a moralitás elvei felé fordul. Ez a szemlélet hozta létre például a régi Kína két és fél ezer éven át fennálló társadalmi stabilitását, a Föld egyetlen, az ókortól máig egységesen létező kultúráját.

Vajon a kettő közül melyik társadalmi környezet segíti elő hatékonyabban az ember „rendeltetését”, az emberi értelem és képességek minél teljesebb egyéni és társadalmi kibontakoztatását? Ez Sári László Dilettánsok történelme című könyvének alapkérdése. Miközben a kötet elénk tárja a nyugati és a régi keleti társadalmak (elsősorban Kína) történelmének legbeszédesebb sajátságait, és megismerjük a nyugati és a keleti államelméletek jellemzőit, a valóságos történelmi szereplők eredményeit is megítélhetjük.

A kötetben továbbhaladva azután nagy meglepetésünkre azt látjuk, hogy a régi Kelet részletesen idézett és tárgyalt társadalomelméleti elképzeléseit ma is kiválóan használhatnánk – még Nyugaton is –, ha vennénk a fáradságot adaptálásukhoz. Ezen a tájon sohasem bővelkedtünk sikeres együttműködési és együttélési technikákban. Az ázsiaiak körültekintő és aggályosan pontos megfigyelései, társadalmi és történelmi tapasztalatai a mai nyugati tudományosság „kincsestárába” illenének. A régi Kína társadalmi élete és történelme sokkalta nyugodtabb, békésebb volt, mint a mindenkori európai társadalmaké: „fékezési”, csillapítási technikáikat nagy luxus lenne figyelmen kívül hagyni. Különösen ma, amikor egyes politikai döntések következményei az emberiség legsúlyosabb létkérdéseit érintik.

„Beláthatnánk végre, hogy a történelem nem játszótér. Nem engedelmes szolgálóleánya az emberiség önjelölt tervezőmérnökeinek. A történelem hatóság, az intelligens értelem legfelsőbb hatósága. A józan egyeztetések és finom, érzékeny illesztések pszichikai tere. Minden óvatlanságot kegyetlenül megtorol. Nem való mindenkinek” – olvassuk Sári László könyvé­ben. Komolyan vehetnénk a figyelmeztetést.

(Sári László: Dilettánsok történelme. Corvina Kiadó, Budapest, 2019, 334 oldal. Ára: 3990 forint)