– Mindenki Marcus Aureliusra hivatkozik – mondta. – Ne feledd, int a hatalmas császár, a világbirodalom első embere, ne feledd, hány Szókratészt és Epiktétoszt nyelt már el a végtelen idő. Ugyanerre figyelmeztet az angol költő is. Érzékeny, finom lélek. Amikor épp nem az írek kiherélésére, elevenen megsütésére biztat. Hallgassátok csak. „Homokba írtam kedvesem nevét, / de jött a hullám s rajzom elsöpörte: / leírtam újra minden betűjét, / de jött a dagály s munkám eltörölte. / Hiú ember, hiú vágy – szólt pörölve / a lány – megfogni a pillanatot, / hisz magam is így omlok egykor össze / és nevemmel együtt elpusztulok…”
Éjféltájban, amikorra a többiek elszállingóztak és kettesben maradtunk, elővette a rumosüveget.
– Ezt akkor palackozták, amikor születtél. Guatemalából küldte valaki, akinek több esze van, mint pénze, pedig a pénze is annyi, mint a tenger.
Azt hittem, nem szeretem a rumot, de az a ragyogó ital olyan volt, akár egy mélyvonósokra írt, sokszólamú barokk muzsika.
– Ez jobb a legvénebb whiskynél is – mondta a törpe. – Mert nem a föld, a füst, a gabona itala, hanem a napfényé.
Akkor hozakodott elő a pokoli könyvvel, amely ősi varázsigéket tartalmaz, és amelyet embervérrel írtak emberbőrre.
Tudtam, hogy meg van győződve róla, hogy az ember gyilkos állat. Jézusom, hányszor, de hányszor hallottam a szájából: „Mindig jön egy nép. Gyilkol, hódít, hazát épít, aztán jön egy másik nép, gyilkol, rabol, hódít, hazát épít, aztán jön egy másik nép. Mindig jön egy másik nép.” Meg hogy: „Az ember rabol és gyilkol. Aztán a rablást, a gyilkolást, az árulással megnyert csatát hőstettnek, az igazság diadalának nevezi, és megünnepelteti a legyőzöttel. Ha marad élő legyőzött.” De engem nem érdekelt a pokoli könyv, amit minden diktátor, Julius Caesar, Dzsingisz kán és Sztálin is meg akart szerezni.
– Tudod, hogy az emberi történelem egyik legnagyobb gyilkosa bicegett, kacska kezű volt, pedofil és himlőhelyes?
– Nem érdekel Sztálin. Nem érdekel a nem létező, hülye könyved.
