Agyő, szitakötő!

Jeremiás sok mindenhez értett, de a legjobban a könyvek és a nyelvek érdekelték. Élete nagyobb részét a könyvek és az olvasás töltötte ki.

Jeremiás sok mindenhez értett, de a legjobban a könyvek és a nyelvek érdekelték. Élete nagyobb részét a könyvek és az olvasás töltötte ki. Nem volt gyűjtő, nem szentségként tekintett a könyvekre. Tárgyakat látott bennük, melyeket a szépségük, a ritkaságuk és az élvezeti értékük szerint rangsorolt. Nem tisztelte, hanem forgatta őket.

– A könyv mágia. Kinyitod, olvasni kezded.

A jelek szavakká, a szavak mondatokká állnak össze, és az ezer éve halott ember megszólal. Beszél hozzád. A könyv feltámasztja a holtakat – vallotta.

Még könyvtára sem volt, a szó hagyományos értelmében. Rengeteg könyv vette körül, de nem rendszerezte őket. Polcokon sorakoztak, asztalok sarkán tornyosultak, halmokban álltak a padlásfeljárón, a mosókonyhában, a pincelépcsőkön. Hónapokig hevertek nyitva a lakás legkülönbözőbb pontjain. Jeremiás mindent elnézett nekem és a vendégeinek, nyúlhattunk bármihez, de azt zokon vette, ha a nyitott könyveit ellapoztuk, becsuktuk vagy elmozdítottuk. A városban kószálva mindenütt könyvekbe botlott: antikváriumokban, lépcsőházi szegleten, szemeteskukák tetején, lomtalanításkor utcára lökött öreg utazókosarakban. Minden érdekelte, ami írás.

Ha esténként összejöttek nála a barátai, valamelyik érdekes munkájáról mesélt, vagy fennhangon szavalt valamiből, ami éppen foglalkoztatta. Ujgur sámánénekek, hieroglifák, rovásírásos szövegek. Kipling, Lukianosz vagy Weöres Sándor, neki egyre ment. Mindenevő volt. Az egyik este a Lázálmok atlaszából citált borzalmas eseteket, a másikon krimiszerzők tollára illő, rafinált bűnöket idézett háromezer éves babiloni cserepeken rögzített örökösödési perekből.

Aznap éjjel, amikor a születésnapját ünnepeltük, az Orkhon folyónál felfedezett kőoszlopok türk szövegei voltak soron. „Én vagyok az Égtől született Bölcs Kagán, hallgassátok szózatomat. Keletre a Santung síkjáig vezettem hadaimat, délen Tibetig nyomultam, nyugaton átkeltem a Gyöngy-folyón és a Vaskapuig hódoltattam a népeket…” – szavalta emlékezetből. Tizenegy körül aztán Edmund Spenserrel hozakodott elő.

– Mindenki Marcus Aureliusra hivatkozik – mondta. – Ne feledd, int a hatalmas császár, a világbirodalom első embere, ne feledd, hány Szókratészt és Epiktétoszt nyelt már el a végtelen idő. Ugyanerre figyelmeztet az angol költő is. Érzékeny, finom lélek. Amikor épp nem az írek kiherélésére, elevenen megsütésére biztat. Hallgassátok csak. „Homokba írtam kedvesem nevét, / de jött a hullám s rajzom elsöpörte: / leírtam újra minden betűjét, / de jött a dagály s munkám eltörölte. / Hiú ember, hiú vágy – szólt pörölve / a lány – megfogni a pillanatot, / hisz magam is így omlok egykor össze / és nevemmel együtt elpusztulok…”

Éjféltájban, amikorra a többiek elszállingóztak és kettesben maradtunk, elővette a rumosüveget.

– Ezt akkor palackozták, amikor születtél. Guatemalából küldte valaki, akinek több esze van, mint pénze, pedig a pénze is annyi, mint a tenger.

Azt hittem, nem szeretem a rumot, de az a ragyogó ital olyan volt, akár egy mélyvonósokra írt, sokszólamú barokk muzsika.

– Ez jobb a legvénebb whiskynél is – mondta a törpe. – Mert nem a föld, a füst, a gabona itala, hanem a napfényé.

Akkor hozakodott elő a pokoli könyvvel, amely ősi varázsigéket tartalmaz, és amelyet embervérrel írtak emberbőrre.

Tudtam, hogy meg van győződve róla, hogy az ember gyilkos állat. Jézusom, hányszor, de hányszor hallottam a szájából: „Mindig jön egy nép. Gyilkol, hódít, hazát épít, aztán jön egy másik nép, gyilkol, rabol, hódít, hazát épít, aztán jön egy másik nép. Mindig jön egy másik nép.” Meg hogy: „Az ember rabol és gyilkol. Aztán a rablást, a gyilkolást, az árulással megnyert csatát hőstettnek, az igazság diadalának nevezi, és megünnepelteti a legyőzöttel. Ha marad élő legyőzött.” De engem nem érdekelt a pokoli könyv, amit minden diktátor, Julius Caesar, Dzsingisz kán és Sztálin is meg akart szerezni.

– Tudod, hogy az emberi történelem egyik legnagyobb gyilkosa bicegett, kacska kezű volt, pedofil és himlőhelyes?

– Nem érdekel Sztálin. Nem érdekel a nem létező, hülye könyved.

– Hát a szitakötő? Az érdekel?

– Milyen szitakötő?

– Mindegy. Jobb lenne, ha mégis létezne az a hülye könyv. Különben végünk. Mert az ember, ha más áldozatot nem talál, akkor az ösztönének engedelmeskedve magával is végez. Nem tud meglenni anélkül, hogy ne végezne valakivel. Végez a bálnákkal, az erdőkkel, a szitakötőkkel. Ég veled, szitakötő! Ég veled, ember! Szép volt embernek lenni. Talán igaz se volt. Agyő!

A könyvek és a nyelvek mellett volt egy harmadik vesszőparipája is: a magyarság. Szent meggyőződése volt, hogy a magyarságnak Istentől, sorstól rendelt hivatása van.

– Nem azért, mert a dalai láma mondta. Nem azért, mert Pio atya mondta. Nem azért, mert a pápa mondta. Nem azért, mert Teréz anya mondta. Azért, mert én mondom. Jeremiás, aki félvér, mint minden ember. Még a magyarok is.

Beszélgettünk még erről-arról, filmekről, melyekben csodálatosan szép égitestek ütköznek méltóságos lassúsággal a Földnek. David Attenborough jóslatáról, amely szerint az özönvíz óta nem fenyegette ilyen pokoli egyértelműséggel a kipusztulás az embert. Jerikó falainak leomlása? Pompeji pusztulása? Hirosima? Kubai rakétaválság? Csernobil? Mind semmi ahhoz képest, ami az emberre vár. Nem a majdanira. Ránk. Nem ötven év múlva. Holnap. Jól éreztük magunkat. Locsogtunk a fatimai harmadik jövendölésről, amely szerint talán Máriának is elege van az emberből. Nem véd tovább. Nem jár közben. De mi, magyarok talán még segíthetünk. Mária országának népe. Latolgattuk, hogy megmenthető-e bolygónkon az élet, és ha igen, vajon Tibet sziklasivatagaiból vagy a tudomány laboratóriumaiból érkezik-e a segítség.

– Hülye Sztálin? Hülye könyv? Hülye tervek? Seregnyi hagymázas, kétségbeesett gondolat? Nem lehet, hogy egyszerűen hülye az ember?

Hallgattunk, aztán Jeremiás gyertyát gyújtott, leoltotta a lámpákat, és feltette a régi, korongos lemezjátszóra Bartók harmadik zongoraversenyét. Ahogy a hegedűk ismerős dongómuzsikája felzümmögött, elnyújtóztam a vastag jereváni szőnyegen, lehunytam a szemem, és úgy élveztem végig a muzsikát, hogy szinte lélegzetet sem vettem. Aztán Jeremiás levette a sercegő korongot, én meg szedelőzködni kezdtem.

A karibi forróságot árasztó ital elbágyasztott, és a gyertya reszketeg fénye is marasztalt volna, ám a muzsika sóvárgást keltett bennem: vágytam az üres utcák bensőséges, kongó magányára.