Meg kellene nézni, mit csinálnak Rozikáék – morfondírozott Rezeda Kázmér, aztán felült a vágyak, a régimódi útra kelés rozoga szekerére egy éjjel – milyen csonka volt a hold! –, és elhajtott Bodrogkeresztúrra.
Amikor a Felszegnél lekanyarodott a falu felé, és átkelt a vasúti síneken, egy pillanatra azt hitte, eltévesztette az utat, és Jeruzsálembe érkezett. Annyi volt ott a pajeszos, imakendős, kaftános zsidó, hogy az értelmezhetetlennek tűnt egy péntek délután Bodrogkeresztúron.
– Hja, persze, a csodarabbi sírja! – értelmezte mégis Rezeda Kázmér a helyzetet, utóbb pedig megtudta, hogy a helyzet mégis értelmezhetetlen, különösképpen a helyieknek, akik eladják házaikat a zsidóknak jó áron, s ha valaki nem akarja eladni, azt meg felkeresik, bemennek az udvarára, zaklatják, amúgy behajtanak az egyirányú utcába is, szembe a forgalommal, és ha jön valaki szabályosan, annak integetnek, hogy tolasson vissza, kiszállni egy jó sistergős, parasztlengő pofonnal meg egyelőre nem mer senki sem, mert rettegnek az „antiszemita falu” bélyegtől, legalábbis még.
– De előbb-utóbb valakinél el fog szakadni a cérna – hallotta a faluban Rezeda Kázmér –, különösen amikor itt vannak egyszerre vagy ötezren, na akkor tényleg elviselhetetlen a helyzet.
– Fene se érti… – morfondírozott még egy kicsit Rezeda Kázmér, de aztán elmerült Rozikáék kertjében, a teraszon, egy pohár kabarban, és az élet visszatért normális kerékvágásába.
A félreértések elkerülése végett meg kell jegyezni, hogy Rozika férfi volt, egy igazi Rozgonyi, éppen ebből lett az a „Rozika”, és Rozikának volt egy szépséges asszonya is, Toncsika, meg két szép gyermeke, egy fiú és egy leányka, éppen, mint a mesékben. És volt még Rozikának háza, pincéje, kertje, no és persze mindenekelőtt szőlője és bora, de még milyen bora… és jó kedélye, szép mosolya is volt neki, meg jó szíve, nagyjából éppen ennyi elég is. Ahhoz mindenképpen, hogy Rezeda Kázmér kedves barátjaként tartsa számon ezt a férfiút.
– Menjünk le a kikötőhöz halat enni! – indítványozta Rozika, és lementek.
