Bor és hal

Meg kellene nézni, mit csinálnak Rozikáék – morfondírozott Rezeda Kázmér, aztán felült a vágyak, a régimódi útra kelés rozoga szekerére egy éjjel és elhajtott Bodrogkeresztúrra.

1958. július 21. A Monimpex külkereskedelmi vállalat által forgalmazott 1953-as évjáratú száraz Tokaji Szamorodni reklámfotója. A felvétel készítésének pontos helyszíne ismeretlen. MTI Fotó: Járai Rudolf Fotó: Járai Rudolf

Meg kellene nézni, mit csinálnak Rozikáék – morfondírozott Rezeda Kázmér, aztán felült a vágyak, a régimódi útra kelés rozoga szekerére egy éjjel – milyen csonka volt a hold! –, és elhajtott Bodrogkeresztúrra.

Amikor a Felszegnél lekanyarodott a falu felé, és átkelt a vasúti síneken, egy pillanatra azt hitte, eltévesztette az utat, és Jeruzsálembe érkezett. Annyi volt ott a pajeszos, imakendős, kaftános zsidó, hogy az értelmezhetetlennek tűnt egy péntek délután Bodrogkeresztúron.

– Hja, persze, a csodarabbi sírja! – értelmezte mégis Rezeda Kázmér a helyzetet, utóbb pedig megtudta, hogy a helyzet mégis értelmezhetetlen, különösképpen a helyieknek, akik eladják házaikat a zsidóknak jó áron, s ha valaki nem akarja eladni, azt meg felkeresik, bemennek az udvarára, zaklatják, amúgy behajtanak az egyirányú utcába is, szembe a forgalommal, és ha jön valaki szabályosan, annak integetnek, hogy tolasson vissza, kiszállni egy jó sistergős, parasztlengő pofonnal meg egyelőre nem mer senki sem, mert rettegnek az „antiszemita falu” bélyegtől, legalábbis még.

– De előbb-utóbb valakinél el fog szakadni a cérna – hallotta a faluban Rezeda Kázmér –, különösen amikor itt vannak egyszerre vagy ötezren, na akkor tényleg elviselhetetlen a helyzet.

– Fene se érti… – morfondírozott még egy kicsit Rezeda Kázmér, de aztán elmerült Rozikáék kertjében, a teraszon, egy pohár kabarban, és az élet visszatért normális kerékvágásába.

A félreértések elkerülése végett meg kell jegyezni, hogy Rozika férfi volt, egy igazi Rozgonyi, éppen ebből lett az a „Rozika”, és Rozikának volt egy szépséges asszonya is, Toncsika, meg két szép gyermeke, egy fiú és egy leányka, éppen, mint a mesékben. És volt még Rozikának háza, pincéje, kertje, no és persze mindenekelőtt szőlője és bora, de még milyen bora… és jó kedélye, szép mosolya is volt neki, meg jó szíve, nagyjából éppen ennyi elég is. Ahhoz mindenképpen, hogy Rezeda Kázmér kedves barátjaként tartsa számon ezt a férfiút.

– Menjünk le a kikötőhöz halat enni! – indítványozta Rozika, és lementek.

Bodrogkeresztúron ugyanis – talán nem meglepő ez senkinek – keresztülfolyt a Bodrog, és a falunak volt egy saját kikötője evégből.

Ebben a kikötőben pedig működött egy sütöde, vagy étkezde, vagy lacikonyha, vagy egy bódé, ahol készítettek ezt-azt, mindenki döntse el gusztusa szerint, hogyan akarja hívni. Oda igyekeztek tehát, a folyócska partjára, halat enni.

Rezeda Kázmér szokott tartani az efféle halsütödéktől, a sok rossz tapasztalat okán. Megevett már sok rossz halat, állottat, mélyhűtöttet, „balatoni hekket”, egyhetes, büdös olajban sütve, miegyéb. Ezzel a tartózkodással kért egy süllőt magának, s a várakozás idejére egy fröccsöt. Fröccs­nek meg volt Irsai Olivér meg cserszegi fűszeres.

– Az éppen jó, két fajta itt a Hegyalján, ami biztosan nincsen! – nevetett fel Rozika, és valóban.

Aztán kiültek a partra, és Rezeda Kázmér nézte a vizet, szemközt a bokros, fás partot, és leste, vajon jön-e egy pór menyecske a túloldalon, aki éppen csak annyi időre néz át rá, ameddig telemeríti korsaját. De nem jött. Kijött viszont a süllő. Egy jó hetvendekás példány, Rezeda Kázmér el is határozta, legközelebb idejön horgászni, mert horgászott is Rezeda Kázmér, szenvedéllyel, leginkább a csöndre, mert korunk legnagyobb zsákmánya a csönd, akár horoggal, akár csapdával, akár puskával, akár sétával és könyvvel jár utána az ember.

Jó illata volt annak a süllőnek. S még inkább jó íze. Fölöttébb jó íze. Kívül ropogott, bévül omlott a vastag, fehér hús, szálka alig, úgy vált le gerincéről, mint a vaj.

– Zsírban sütjük, háziban, frissben – telepedett oda a tulaj egy pillanatra, kezében egy pohár hideg meggysörrel, hogy bezsebelje a jól megérdemelt dicséreteket.

És az a dicséret tényleg meg volt érdemelve. Hiába no, a legegyszerűbb dolgokat érdemes a legegyszerűbb és legbecsületesebb módon megcsinálni, és akkor nincsen kalamajka.

A kovászos uborka is jó volt, jó ízű, roppanó és hideg, a fröccs is jó volt, bár nem hegyaljai, a csönd is jó volt, Rozika mondanivalója is jó volt, magyarán összeállt a délután, majdnem tökéletesre.

– Azért most már igyunk meg egy pohár hegyaljai bort is – mondta Rozika –, menjünk át Tokajba, a Kilátó borozóhoz, magam bérlem most, érdemes megnézni.

És mentek.

Fel sok lépcsőn, Rezeda Kázmér szuszogott is, mire felértek, a feszülethez, és ott volt az a borozó.

Alant pedig a hely, ahol a Bodrog beleömlik a Tiszába, s távolban a hegyek, minden kétséget kizárva az bizony az ország egyik legszebb helye.

Letelepedett Rezeda Kázmér a legfelső asztalhoz Rozika és Toncsika mellé, és melléjük telepedett egy üveg furmint is, a Rozika furmintja.

Jó bor, tiszta bor, becsületes bor, Rozika-bor. Aztán előkerült egy palack kabar is, melléje szikvíz, de abban a régimódi üvegben ám, amelyet még Krúdy Gyula is forgatott olyasféle délutánokon, amilyen délutánok ma már nincsenek. Legfeljebb itt lelhető még fel egy-egy öreg példány, a Rozika borozójában, a tokaji kilátónál, a kereszt fölött, ahol a

Bodrog beleér a Tiszába, s ahol még diófa is búslakodik a kertben, hogy Fekete István is meg legyen idézve, vagy tudja a fene…

– Te Rozika, miért nem csinálsz hírverést ennek a helynek? – kérdezte Rezeda Kázmér, a nagy üzletemberek kissé fölényes tónusában.

– Tudod, Kázmér, ha valaki feljön ide a kereszthez, és körülnéz, és ezt látja, és mégsem támad kedve, hogy beüljön ide egy pohárka borra, annak én nem akarok hírverést csinálni, az inkább ne igya a boromat, mert a borhoz lélek is kell, sőt leginkább az kell hozzá…

Ebben aztán meg is egyeztek.

Estére pedig visszamentek Keresztúrra, a Rozika tornácára, ott folytatták a lélekivást, később csatlakozott hozzájuk a Feri is, szintúgy jó barát, Feri kissé megéhült, így aztán nagyjából három órán át evett egyfolytában, de lassan, gondosan, megevett úgy kiló-másfél kiló húst, melléje egy kétkilós sárgadinnyét, kortyoltak bort is, az asszonyok nézték őket s nevették, s egészen úgy tűnt egy pillanatra, hogy rendben van minden.

Rezeda Kázmér pedig már régóta az ilyen úgy tűnésekért élt, nem egyébért. Meg aztán jelentkezzen, akinek van jobb ötlete…