Bor és hal

Meg kellene nézni, mit csinálnak Rozikáék – morfondírozott Rezeda Kázmér, aztán felült a vágyak, a régimódi útra kelés rozoga szekerére egy éjjel és elhajtott Bodrogkeresztúrra.

1958. július 21. A Monimpex külkereskedelmi vállalat által forgalmazott 1953-as évjáratú száraz Tokaji Szamorodni reklámfotója. A felvétel készítésének pontos helyszíne ismeretlen. MTI Fotó: Járai Rudolf Fotó: Járai Rudolf

Bodrogkeresztúron ugyanis – talán nem meglepő ez senkinek – keresztülfolyt a Bodrog, és a falunak volt egy saját kikötője evégből.

Ebben a kikötőben pedig működött egy sütöde, vagy étkezde, vagy lacikonyha, vagy egy bódé, ahol készítettek ezt-azt, mindenki döntse el gusztusa szerint, hogyan akarja hívni. Oda igyekeztek tehát, a folyócska partjára, halat enni.

Rezeda Kázmér szokott tartani az efféle halsütödéktől, a sok rossz tapasztalat okán. Megevett már sok rossz halat, állottat, mélyhűtöttet, „balatoni hekket”, egyhetes, büdös olajban sütve, miegyéb. Ezzel a tartózkodással kért egy süllőt magának, s a várakozás idejére egy fröccsöt. Fröccs­nek meg volt Irsai Olivér meg cserszegi fűszeres.

– Az éppen jó, két fajta itt a Hegyalján, ami biztosan nincsen! – nevetett fel Rozika, és valóban.

Aztán kiültek a partra, és Rezeda Kázmér nézte a vizet, szemközt a bokros, fás partot, és leste, vajon jön-e egy pór menyecske a túloldalon, aki éppen csak annyi időre néz át rá, ameddig telemeríti korsaját. De nem jött. Kijött viszont a süllő. Egy jó hetvendekás példány, Rezeda Kázmér el is határozta, legközelebb idejön horgászni, mert horgászott is Rezeda Kázmér, szenvedéllyel, leginkább a csöndre, mert korunk legnagyobb zsákmánya a csönd, akár horoggal, akár csapdával, akár puskával, akár sétával és könyvvel jár utána az ember.

Jó illata volt annak a süllőnek. S még inkább jó íze. Fölöttébb jó íze. Kívül ropogott, bévül omlott a vastag, fehér hús, szálka alig, úgy vált le gerincéről, mint a vaj.

– Zsírban sütjük, háziban, frissben – telepedett oda a tulaj egy pillanatra, kezében egy pohár hideg meggysörrel, hogy bezsebelje a jól megérdemelt dicséreteket.

És az a dicséret tényleg meg volt érdemelve. Hiába no, a legegyszerűbb dolgokat érdemes a legegyszerűbb és legbecsületesebb módon megcsinálni, és akkor nincsen kalamajka.

A kovászos uborka is jó volt, jó ízű, roppanó és hideg, a fröccs is jó volt, bár nem hegyaljai, a csönd is jó volt, Rozika mondanivalója is jó volt, magyarán összeállt a délután, majdnem tökéletesre.

– Azért most már igyunk meg egy pohár hegyaljai bort is – mondta Rozika –, menjünk át Tokajba, a Kilátó borozóhoz, magam bérlem most, érdemes megnézni.

És mentek.

Fel sok lépcsőn, Rezeda Kázmér szuszogott is, mire felértek, a feszülethez, és ott volt az a borozó.

Alant pedig a hely, ahol a Bodrog beleömlik a Tiszába, s távolban a hegyek, minden kétséget kizárva az bizony az ország egyik legszebb helye.

Letelepedett Rezeda Kázmér a legfelső asztalhoz Rozika és Toncsika mellé, és melléjük telepedett egy üveg furmint is, a Rozika furmintja.

Jó bor, tiszta bor, becsületes bor, Rozika-bor. Aztán előkerült egy palack kabar is, melléje szikvíz, de abban a régimódi üvegben ám, amelyet még Krúdy Gyula is forgatott olyasféle délutánokon, amilyen délutánok ma már nincsenek. Legfeljebb itt lelhető még fel egy-egy öreg példány, a Rozika borozójában, a tokaji kilátónál, a kereszt fölött, ahol a

Bodrog beleér a Tiszába, s ahol még diófa is búslakodik a kertben, hogy Fekete István is meg legyen idézve, vagy tudja a fene…

– Te Rozika, miért nem csinálsz hírverést ennek a helynek? – kérdezte Rezeda Kázmér, a nagy üzletemberek kissé fölényes tónusában.

– Tudod, Kázmér, ha valaki feljön ide a kereszthez, és körülnéz, és ezt látja, és mégsem támad kedve, hogy beüljön ide egy pohárka borra, annak én nem akarok hírverést csinálni, az inkább ne igya a boromat, mert a borhoz lélek is kell, sőt leginkább az kell hozzá…

Ebben aztán meg is egyeztek.

Estére pedig visszamentek Keresztúrra, a Rozika tornácára, ott folytatták a lélekivást, később csatlakozott hozzájuk a Feri is, szintúgy jó barát, Feri kissé megéhült, így aztán nagyjából három órán át evett egyfolytában, de lassan, gondosan, megevett úgy kiló-másfél kiló húst, melléje egy kétkilós sárgadinnyét, kortyoltak bort is, az asszonyok nézték őket s nevették, s egészen úgy tűnt egy pillanatra, hogy rendben van minden.

Rezeda Kázmér pedig már régóta az ilyen úgy tűnésekért élt, nem egyébért. Meg aztán jelentkezzen, akinek van jobb ötlete…