Csilláron lógva

Idén a filmszakma több évtizedes adósságát törlesztette: a 91 éves Hildebrand István kimagasló színvonalú operatőri munkája elismeréseként átvehette a Kossuth-díjat. Hilda, ahogy a szakmában nevezik, a hatvanas-hetvenes évek leglátványosabb produkcióit fényképezte. Keleti Márton és Várkonyi Zoltán alkotótársaként sokmilliós nézettségű sikerfilmek operatőre volt. Minden műfajban kísérletezett. Nem ismerte a lehetetlent. Ahogy ma sem. Beszélgetésünket is azért szakítottuk félbe, mert megérkezett a megrendelt biciklije.

Fotó: Havran Zoltán

– Mit tudott a képről, a filmről, a kameráról, amikor 1946-ban fölvették az operatőr szakra?

– Semmit. Nemhogy a kezemben nem volt addig kamera, nem is láttam. Falusi gyerek voltam, a nagyszüleim neveltek Felsőcsatáron, anyámmal évente csak kétszer találkoztam. Horvát nemzetiségű faluban éltünk, ahol úgy jelölték ki a határt, hogy a falu egyik vége osztrák maradt az összes rokonnal, mi pedig a másik végén éltünk, és horvátul beszéltünk, az is az anyanyelvem. A nagyapám az első világháborúban osztrák hegyivadász volt, a háború után ő lett a falu kisbírója, férfiszabója, a templom harangozója és sekrestyése. Abban az időben a „mozisok” ekhós kocsival járták a vidéket, és üveglapokra festett meséket mutogattak az embereknek. Engem a tanító bácsi vezetett be a technika tudományába. Még krumpliba épített fülhallgatót is készítettünk, amely vette a világrádió jeleit, és valahonnan zene is jött! Felsőcsatárról tízéves koromban kerültem a fővárosba.

A háború után akkora volt az éhség, hogy a parasztok hozták az élelmiszert Budapestre. Az életben maradáshoz mindig tudnunk kellett, hol osztják a krumplit. Épp azért indultam – akkor már 18 éves voltam –, amikor a körúton összetalálkoztam az egyik osztálytársammal, aki azt mondta, hogy az akadémiára megy. Ott is krumplit osztanak? – kérdeztem. Nem, színész akarok lenni, mondta, és kérte, hogy menjek vele. Elkísértem. A terem előtt vártam rá, mikor Setét bácsi, a portás megkérdezte, hogy én miért nem felvételizem. Mondtam, hogy én nem színész akarok lenni, hanem traktoros. Inkább legyél rendező, díszlettervező vagy dramaturg, javasolta, vagy menj a műszaki részre, válaszd az operatőr szakmát, és valósítsd meg a rendező álmait. Fogalmam se volt, hogy miről beszél, de beleegyeztem. A bizottság tagjai között ott volt Radványi Géza, Balázs Béla és Hegyi Barnabás. Kártyacsomagot adtak a kezembe, és kérték, hogy tegyem sorba őket egy általam kitalált történet szerint. Ez volt a felvételim. Az évfolyamtársaimmal a kezdetektől részt vettünk forgatásokon, a Valahol Európában című filmben asszisztens voltam, közben statisztáltam: törvényszolgát és akasztott embert alakítottam. A főiskola utolsó évében, 1950-ben már híradósként dolgoztam a Magyar Híradó és Dokumentumfilmgyárban. Több száz filmet forgattam úgy, hogy mindig csak a helyszínen bonthattam fel a borítékot, hogy megtudjam, mit vagy kit kell fotografálni, és hogy mennyi nyersanyagom van rá.

– A Jelenetek egy operatőr életéből – Hildebrand István legendáriuma című portréfilmből kiderül, hogy számos alkalommal bravúros ötletekkel oldotta meg a rendezők kéréseit, néha a testi épségét is kockáztatta egy-egy jobb beállításért. Újítóként, örökké kísérletező operatőrként ismerik a szakmában. Mi mindent talált fel?

– Nem voltam feltaláló, a kényszer vitt rá. A kezdetekben nem állt sok eszköz a rendelkezésünkre, például csak egy kameránk volt, amelyet hangfelvételre is tudtunk használni. Ha valamit meg akartam oldani, újabb és újabb technikákat kellett kitalálni. A felvételim idején még csak három vagy négy magyar játékfilmet forgattak színesben. A főiskola pincéjében akartunk laborálni, ezért másodikos koromban egy Leica fényképezőgépből és egy hajszárítóból készítettem kamerát. Miután megkaptam a diplomám, megnősültem, és feleségemmel a Mártírok útjára költöztünk albérletbe. Külön engedélyt kaptam, hogy ott, a fürdőszobában fotólabort alakítsak ki. Nagyon drága volt a nyersanyag, de már lehetett színes negatívokat venni, amelyek viszont pár év alatt kifakultak. Dobrányi Gézával az volt a szándékunk, hogy olyan hívástechnikát dolgozunk ki, amelyikkel tartósan lehet fixálni a fényképezett színeket. Akkoriban egy színes kép csoda volt, attól lettem híres, hogy nálam ilyeneket lehetett nézni! A magyar úszósport vezetője, Rajki Béla kérésére kitaláltam, hogyan tudnánk víz alatti felvételeket készíteni. Az „akvárium az akváriumban” eszközbe beszereltük a kamerát, én pedig a képet egy periszkópon keresztül komponáltam. Ezzel a módszerrel forgattam 1953-ban a Bajnokaink a víz alatt című filmet az olimpikonokról, később pedig Kollányi Ágoston természetfilmjeit. A forradalom után egy évvel fotografáltam az első játékfilmemet, a Gerolsteini kalandot. A forgatás kezdetén a főhős, Darvas Iván még börtönben volt. A női főszerepet az operaénekes Házy Erzsébet játszotta. A kocsmai párbaj jelenetét a csilláron keresztül, a csillár fölé lógatva vettem fel kézi kamerával.

Fotó: Havran Zoltán

– Várkonyi Zoltán rendezővel nyolc filmet forgatott, köztük a tévében is sokszor vetített Jókai-feldolgozásokat, A kőszívű ember fiait, az Egy magyar nábobot és a Kárpáthy Zoltánt. Hogyan dolgoztak együtt?

– Várkonyit imádták a színházban, csodálatosan vezette a színészeket, de mindig színpadi térben gondolkodott, filmben nem tudott, a végtelen térrel képtelen volt mit kezdeni. Úgy volt, hogy az Egri csillagokat is együtt forgatjuk. Egy évig kerestem a helyet, ahol felépíthetjük a várat. Hosszú viták után elintéztem, hogy Pilisborosjenőn elkezdhetjük az építkezést, azon még én is jelen voltam. A vár romjait külföldi stábok máig használják. Bejártam a világot a trükkök után: hogyan vágják le a kezeket és vágják szét a koponyákat, hogyan kell a várfalaknál a létrákat előre meggyújtani, hogy majd a fölfelé igyekvő ellenség megégjen. Bulgáriában megnéztem a török emlékeket és a harci eszközöket, amelyek után a kellékeket lehetett gyártani. Várkonyival együtt mentünk volna megnézni a külföldi helyszíneket, de üzent, hogy nem jön, én pedig menjek fel Nemeskürty Istvánhoz, a Budapest Filmstúdió vezetőjéhez. Ő tolmácsolta Várkonyi szavait, hogy a rendező nem tart igényt a további munkámra, mással akarja leforgatni a filmet. Az okot nem közölték. Várkonyival soha többet nem beszéltünk egymással.

– Ez is közrejátszott abban, hogy 52 évesen abbahagyta az operatőri munkát?

– Várkonyi filmjeit a nézők nagyon szerették, de a szakma nem értékelte túl sokra őket. A hatvanas évektől több külföldi filmben is dolgoztam, de akkoriban lenézték a „bérmunkát”. A francia stáboknál az volt a szokás, hogy a magyar operatőr kereste a helyszíneket. A filmgyárban azt terjesztették rólam, hogy a külföldiek azért ragaszkodnak hozzám, mert olyan filmekhez kérnek, amelyek rakétakilövő állomások környékén forognak, tehát kémkedem. Gondolom, irigyeltek. Nem kellett kémnek lenni ahhoz, hogy tudják, hol vannak a tiltott helyek, mindenhová hatalmas betűkkel kiírták, hogy fényképezni tilos. Aztán Bódy Gáborral elkészítettük a Psychét. Bódy hagyott dolgozni, bármilyen vizuális ötlettel előállhattam. Azt kérte, hogy minden kép érdekes legyen. Rengeteg szín- és optikai trükköt alkalmaztam, abban a filmben még az eget is megfestettem, persze szűrővel. A Psyché szakmailag bukás lett, giccsparádénak bélyegezték, amit soha nem tudtam kiheverni. A Pogány Madonnát 1980-ban forgattam, az volt az utolsó mozifilmem. Úgy gondolom, az operatőrnek nem az a dolga, hogy színhelyesen fotografáljon, hanem hogy megváltoztassa a világot, olyan tónusúvá tegye, amilyennek ő látja. Soha máskor nem tudtam volna ugyanúgy felvenni a jeleneteket, mert az ötletek akkor és ott jutottak az eszembe, ráadásul rengeteget rögtönöztem. Megláttam egy szép virágot, és arra gondoltam, hogy ez hasonlít a főszereplőnkre, és már meg is született egy ötlet. Egyetlen színésznő se mehetett ki a sminkszobából úgy, hogy előtte ne néztem volna meg. Ahhoz, hogy szeresse a kamerám, mindennek stimmelni kellett.

– Több színésznő hálásan emlékszik vissza arra, hogy milyen szeretettel világította és fotózta az arcukat. Hogy csinálta?

– Én nem az arcukat fényképeztem, hanem a lelküket.