– Mit tudott a képről, a filmről, a kameráról, amikor 1946-ban fölvették az operatőr szakra?

Töltőtollat készített a nemzeti ünnepre
Március 15-e is megihlette Kovács Zoltánt, aki nagyapja örökébe lépve lett a szép íróeszközök mestere.
– Mit tudott a képről, a filmről, a kameráról, amikor 1946-ban fölvették az operatőr szakra?
– Semmit. Nemhogy a kezemben nem volt addig kamera, nem is láttam. Falusi gyerek voltam, a nagyszüleim neveltek Felsőcsatáron, anyámmal évente csak kétszer találkoztam. Horvát nemzetiségű faluban éltünk, ahol úgy jelölték ki a határt, hogy a falu egyik vége osztrák maradt az összes rokonnal, mi pedig a másik végén éltünk, és horvátul beszéltünk, az is az anyanyelvem. A nagyapám az első világháborúban osztrák hegyivadász volt, a háború után ő lett a falu kisbírója, férfiszabója, a templom harangozója és sekrestyése. Abban az időben a „mozisok” ekhós kocsival járták a vidéket, és üveglapokra festett meséket mutogattak az embereknek. Engem a tanító bácsi vezetett be a technika tudományába. Még krumpliba épített fülhallgatót is készítettünk, amely vette a világrádió jeleit, és valahonnan zene is jött! Felsőcsatárról tízéves koromban kerültem a fővárosba.
A háború után akkora volt az éhség, hogy a parasztok hozták az élelmiszert Budapestre. Az életben maradáshoz mindig tudnunk kellett, hol osztják a krumplit. Épp azért indultam – akkor már 18 éves voltam –, amikor a körúton összetalálkoztam az egyik osztálytársammal, aki azt mondta, hogy az akadémiára megy. Ott is krumplit osztanak? – kérdeztem. Nem, színész akarok lenni, mondta, és kérte, hogy menjek vele. Elkísértem. A terem előtt vártam rá, mikor Setét bácsi, a portás megkérdezte, hogy én miért nem felvételizem. Mondtam, hogy én nem színész akarok lenni, hanem traktoros. Inkább legyél rendező, díszlettervező vagy dramaturg, javasolta, vagy menj a műszaki részre, válaszd az operatőr szakmát, és valósítsd meg a rendező álmait. Fogalmam se volt, hogy miről beszél, de beleegyeztem. A bizottság tagjai között ott volt Radványi Géza, Balázs Béla és Hegyi Barnabás. Kártyacsomagot adtak a kezembe, és kérték, hogy tegyem sorba őket egy általam kitalált történet szerint. Ez volt a felvételim. Az évfolyamtársaimmal a kezdetektől részt vettünk forgatásokon, a Valahol Európában című filmben asszisztens voltam, közben statisztáltam: törvényszolgát és akasztott embert alakítottam. A főiskola utolsó évében, 1950-ben már híradósként dolgoztam a Magyar Híradó és Dokumentumfilmgyárban. Több száz filmet forgattam úgy, hogy mindig csak a helyszínen bonthattam fel a borítékot, hogy megtudjam, mit vagy kit kell fotografálni, és hogy mennyi nyersanyagom van rá.
– A Jelenetek egy operatőr életéből – Hildebrand István legendáriuma című portréfilmből kiderül, hogy számos alkalommal bravúros ötletekkel oldotta meg a rendezők kéréseit, néha a testi épségét is kockáztatta egy-egy jobb beállításért. Újítóként, örökké kísérletező operatőrként ismerik a szakmában. Mi mindent talált fel?
– Nem voltam feltaláló, a kényszer vitt rá. A kezdetekben nem állt sok eszköz a rendelkezésünkre, például csak egy kameránk volt, amelyet hangfelvételre is tudtunk használni. Ha valamit meg akartam oldani, újabb és újabb technikákat kellett kitalálni. A felvételim idején még csak három vagy négy magyar játékfilmet forgattak színesben. A főiskola pincéjében akartunk laborálni, ezért másodikos koromban egy Leica fényképezőgépből és egy hajszárítóból készítettem kamerát. Miután megkaptam a diplomám, megnősültem, és feleségemmel a Mártírok útjára költöztünk albérletbe. Külön engedélyt kaptam, hogy ott, a fürdőszobában fotólabort alakítsak ki. Nagyon drága volt a nyersanyag, de már lehetett színes negatívokat venni, amelyek viszont pár év alatt kifakultak. Dobrányi Gézával az volt a szándékunk, hogy olyan hívástechnikát dolgozunk ki, amelyikkel tartósan lehet fixálni a fényképezett színeket. Akkoriban egy színes kép csoda volt, attól lettem híres, hogy nálam ilyeneket lehetett nézni! A magyar úszósport vezetője, Rajki Béla kérésére kitaláltam, hogyan tudnánk víz alatti felvételeket készíteni. Az „akvárium az akváriumban” eszközbe beszereltük a kamerát, én pedig a képet egy periszkópon keresztül komponáltam. Ezzel a módszerrel forgattam 1953-ban a Bajnokaink a víz alatt című filmet az olimpikonokról, később pedig Kollányi Ágoston természetfilmjeit. A forradalom után egy évvel fotografáltam az első játékfilmemet, a Gerolsteini kalandot. A forgatás kezdetén a főhős, Darvas Iván még börtönben volt. A női főszerepet az operaénekes Házy Erzsébet játszotta. A kocsmai párbaj jelenetét a csilláron keresztül, a csillár fölé lógatva vettem fel kézi kamerával.
– Várkonyi Zoltán rendezővel nyolc filmet forgatott, köztük a tévében is sokszor vetített Jókai-feldolgozásokat, A kőszívű ember fiait, az Egy magyar nábobot és a Kárpáthy Zoltánt. Hogyan dolgoztak együtt?
– Várkonyit imádták a színházban, csodálatosan vezette a színészeket, de mindig színpadi térben gondolkodott, filmben nem tudott, a végtelen térrel képtelen volt mit kezdeni. Úgy volt, hogy az Egri csillagokat is együtt forgatjuk. Egy évig kerestem a helyet, ahol felépíthetjük a várat. Hosszú viták után elintéztem, hogy Pilisborosjenőn elkezdhetjük az építkezést, azon még én is jelen voltam. A vár romjait külföldi stábok máig használják. Bejártam a világot a trükkök után: hogyan vágják le a kezeket és vágják szét a koponyákat, hogyan kell a várfalaknál a létrákat előre meggyújtani, hogy majd a fölfelé igyekvő ellenség megégjen. Bulgáriában megnéztem a török emlékeket és a harci eszközöket, amelyek után a kellékeket lehetett gyártani. Várkonyival együtt mentünk volna megnézni a külföldi helyszíneket, de üzent, hogy nem jön, én pedig menjek fel Nemeskürty Istvánhoz, a Budapest Filmstúdió vezetőjéhez. Ő tolmácsolta Várkonyi szavait, hogy a rendező nem tart igényt a további munkámra, mással akarja leforgatni a filmet. Az okot nem közölték. Várkonyival soha többet nem beszéltünk egymással.
– Ez is közrejátszott abban, hogy 52 évesen abbahagyta az operatőri munkát?
– Várkonyi filmjeit a nézők nagyon szerették, de a szakma nem értékelte túl sokra őket. A hatvanas évektől több külföldi filmben is dolgoztam, de akkoriban lenézték a „bérmunkát”. A francia stáboknál az volt a szokás, hogy a magyar operatőr kereste a helyszíneket. A filmgyárban azt terjesztették rólam, hogy a külföldiek azért ragaszkodnak hozzám, mert olyan filmekhez kérnek, amelyek rakétakilövő állomások környékén forognak, tehát kémkedem. Gondolom, irigyeltek. Nem kellett kémnek lenni ahhoz, hogy tudják, hol vannak a tiltott helyek, mindenhová hatalmas betűkkel kiírták, hogy fényképezni tilos. Aztán Bódy Gáborral elkészítettük a Psychét. Bódy hagyott dolgozni, bármilyen vizuális ötlettel előállhattam. Azt kérte, hogy minden kép érdekes legyen. Rengeteg szín- és optikai trükköt alkalmaztam, abban a filmben még az eget is megfestettem, persze szűrővel. A Psyché szakmailag bukás lett, giccsparádénak bélyegezték, amit soha nem tudtam kiheverni. A Pogány Madonnát 1980-ban forgattam, az volt az utolsó mozifilmem. Úgy gondolom, az operatőrnek nem az a dolga, hogy színhelyesen fotografáljon, hanem hogy megváltoztassa a világot, olyan tónusúvá tegye, amilyennek ő látja. Soha máskor nem tudtam volna ugyanúgy felvenni a jeleneteket, mert az ötletek akkor és ott jutottak az eszembe, ráadásul rengeteget rögtönöztem. Megláttam egy szép virágot, és arra gondoltam, hogy ez hasonlít a főszereplőnkre, és már meg is született egy ötlet. Egyetlen színésznő se mehetett ki a sminkszobából úgy, hogy előtte ne néztem volna meg. Ahhoz, hogy szeresse a kamerám, mindennek stimmelni kellett.
– Több színésznő hálásan emlékszik vissza arra, hogy milyen szeretettel világította és fotózta az arcukat. Hogy csinálta?
– Én nem az arcukat fényképeztem, hanem a lelküket.
Március 15-e is megihlette Kovács Zoltánt, aki nagyapja örökébe lépve lett a szép íróeszközök mestere.
Nemcsak elvesztette a trónját, de pert akasztottak a nyakába, majd halálra ítélték, és 1867. június 19-én kivégezték.
Ami az új Piedone előnyére válik, ugyanaz a buktatója: olyannyira távol akarja tartani magát a nagy elődtől, hogy a végén már szinte csak címében emlékeztet rá.
A kritika megerősítette a szereplők jó érzéseit, mindannyian dicsérték Ádám Ottó rendezését, a nagyszerű színészi játékot, az író nagyszerűségét.
Új részletek derültek ki a Huszti testvérek tragédiájáról
A bajuszkirály alattomosan támadt Orbánra, de csúnyán ráfaragott
Az AI szerint aki ismeri ezt a 10 szót, okosnak számít – Te hányat tudtál ezekből?
Tiszta célpont: az Európai Unió megfenyegette, majd megkerülte Magyarországot és Szlovákiát
Most jött a rendkívüli bejelentés a Farm VIP-ről
Figyelmeztetést adott ki a Magyar Posta: különös módszerrel verik át az ügyfeleket
Magyar Péter hatalmas öngólján röhög az internet
Horváth Éva menüje: ezt kapja enni a kórházban
Rákkeltő anyag lehet ebben a krémben, ha ilyet használ, azonnal vigye vissza!
Bezár Hűvösvölgy ikonikus étterme
A Tiszás
A Paks ünnepelt játékosa négy gólt vágott, az Újpest újabb megalázó vereséget szenvedett + videó
Március 15-e is megihlette Kovács Zoltánt, aki nagyapja örökébe lépve lett a szép íróeszközök mestere.
Nemcsak elvesztette a trónját, de pert akasztottak a nyakába, majd halálra ítélték, és 1867. június 19-én kivégezték.
Ami az új Piedone előnyére válik, ugyanaz a buktatója: olyannyira távol akarja tartani magát a nagy elődtől, hogy a végén már szinte csak címében emlékeztet rá.
A kritika megerősítette a szereplők jó érzéseit, mindannyian dicsérték Ádám Ottó rendezését, a nagyszerű színészi játékot, az író nagyszerűségét.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.