Fotó: Havran Zoltán
De felejteni sem felejtett. Gitárja ugyanazzal a csakis rá jellemző, egyedi, változatos hangzásvilággal szólal meg; a hiteles hangzás érdekében minden egyes dalhoz különböző márkájú és funkciójú hathúrosok társulnak. S persze hozta magával a Dire Straits örökségét: semmi felhajtás, füst, lézer, óriáskivetítő vagy show-műsor, csupán a puritánság: a látvány, a színpadkép kimerül a fények pompájában, a főszerep egyértelműen a zenéé. Az igényes, minőségi muzsikáé, amelyhez a sokoldalú, mondhatni, zenei polihisztorokból verbuválódott banda lazán és mégis kellő zenei alázattal hozzáteszi a magáét. Mintha csak zenekari próbán lennénk, a gyanútlan publikumnak néha olyan érzése támad, hogy ezek a fiúk önmaguknak zenélnek… Mindemellett az egész produkcióból valami nyugodt profizmus, mély és finom intellektualitás árad.
Azon igazán nincs mit csodálkozni, hogy Knopfler a ’83-tól kezdődő szólópályájának főképp lassú, legfeljebb középtempós dalai nem égtek be kellően a köztudatba, így – e tételeknél – a zsúfolásig telt Aréna közönségétől a honorárium is maximum udvarias taps lehet. Szerencsére a virtuóz hangszeres játéknak, a fülben maradó dallamoknak, valamint a rafinált, mégsem túlbonyolított zenei megoldásoknak köszönhetően a műsor nem fullad unalomba. Épp határeset… A zsinórmérték nyilvánvalóan az egykori Dire Straits munkássága: a tempós Once Upon a Time in the West vagy épp az egykori kislemezsiker Rómeó és Júlia mellett a búcsúblokkban elhangzó Money for Nothing hozza igazán lázba a nagyérdeműt. Amely nem tágít. Székükről felugorva, állva tapsolják, élvezik végig a nagy slágert, majd az azt követő kettőt is, mire tényleg eljön a búcsú pillanata. Mosolygó, elégedett arcok, csillogó szemek mindenütt.
Ezek után mondja valaki, hogy a rockzene halott!
(Mark Knopfler-koncert, Papp László Budapest Sportaréna, 2019. július 9.)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!