Hathúrosok

Mark Knopfler sikeresen váltotta valóra álmait, miszerint filmzenei, illetve szólókarrierje során mélyen leásott a zenei gyökerekhez.

Mark Knopfler hozta magával a Dire Straits örökségét: semmi felhajtás, füst, lézer, óriáskivetítő Fotó: Havran Zoltán

Emlékkép a nyolcvanas évekből: a színpadon a mikrofon mögött, kezében gitárjával egy harmincas éveiben járó fiatalember ritkuló, laza hullámokban leomló fürtökkel és persze az elmaradhatatlan hajpánttal. Ennyit a külsőségekről.

Ami a lényeget illeti: olyan gitárosról, meg merem kockáztatni: gitárművészről beszélünk, aki a tágabb értelemben vett rock műfaján belül iskolát teremtett. A pengető száműzve, különleges ujjtechnikájával egészen egyedi megszólalást biztosít, amely az idők során védjegyévé válik. Ha mindehhez hozzáadjuk érdekes, már-már dünnyögésbe, szinte egykedvű szavalásba hajló baritonját, valamint kiváló dalszerzői képességét, már kész is a siker receptje. Az előadó és nem mindennapi zenéje összes furcsaságával. Mark Knopfler egyik erőssége ugyanis, hogy előadásmódja, szerzeményei semmilyen stílusba nem kategorizálhatók.

A kezdetekben (1977) persze szó sem lehet szólókarrierről, akkoriban még minden valamirevaló tehetség csapatmunkában gondolkodik. Frontján Knopflerrel el is indul hódító útjára a Dire Straits, amely az aktuális lemezbemutató turné hevében a vasfüggöny keleti oldalára, hazánkba is átsodródott, hogy 1985 májusában egymás után négy (!) telt házas koncertet celebráljon a Budapest Sportcsarnokban. Tegyük hozzá: megérdemelten. És még éppen időben, mielőtt a filmzeneszerzői ambíciókat dédelgető gitáros-énekes frontember – érdemei elismerése mellett – szélnek eresztette volna társait.

S most, több mint három évtized elteltével az azóta újjászületett Aréna színpadán ott áll a hetedik ikszét hamarosan betöltő úriember, akinek semmi szüksége hajpántra. Miképpen pengetőre sem. Úgy tűnik, Mark Knopfler sikeresen váltotta valóra álmait, miszerint filmzenei, illetve szólókarrierje során mélyen leásott a zenei gyökerekhez. Amihez egykori bandája kevésnek bizonyult, tíztagú kísérőzenekara élén immár kiteljesedett. Kitágult a tér. Többségében lassú tempójú, balladisztikus, elmélyült szövegvilágú szerzemények kerülnek terítékre míves, gazdag harmóniavilággal, ötletes hangszereléssel, néhol ír, illetve skót folkos elemekkel, zenei megoldásokkal fűszerezve. Knopfler mesternek régóta nem szükséges tanulnia, mindent tud, amit erről a szakmáról tudnia kell vagy érdemes.

Mark Knopfler hozta magával a Dire Straits örökségét: semmi felhajtás, füst, lézer, óriáskivetítő
Fotó: Havran Zoltán

De felejteni sem felejtett. Gitárja ugyanazzal a csakis rá jellemző, egyedi, változatos hangzásvilággal szólal meg; a hiteles hangzás érdekében minden egyes dalhoz különböző márkájú és funkciójú hathúrosok társulnak. S persze hozta magával a Dire Straits örökségét: semmi felhajtás, füst, lézer, óriáskivetítő vagy show-műsor, csupán a puritánság: a látvány, a színpadkép kimerül a fények pompájában, a főszerep egyértelműen a zenéé. Az igényes, minőségi muzsikáé, amelyhez a sokoldalú, mondhatni, zenei polihisztorokból verbuválódott banda lazán és mégis kellő zenei alázattal hozzáteszi a magáét. Mintha csak zenekari próbán lennénk, a gyanútlan publikumnak néha olyan érzése támad, hogy ezek a fiúk önmaguknak zenélnek… Mindemellett az egész produkcióból valami nyugodt profizmus, mély és finom intellektualitás árad.

Azon igazán nincs mit csodálkozni, hogy Knopfler a ’83-tól kezdődő szólópályájának főképp lassú, legfeljebb középtempós dalai nem égtek be kellően a köztudatba, így – e tételeknél – a zsúfolásig telt Aréna közönségétől a honorárium is maximum udvarias taps lehet. Szerencsére a virtuóz hangszeres játéknak, a fülben maradó dallamoknak, valamint a rafinált, mégsem túlbonyolított zenei megoldásoknak köszönhetően a műsor nem fullad unalomba. Épp határeset… A zsinórmérték nyilvánvalóan az egykori Dire Straits munkássága: a tempós Once Upon a Time in the West vagy épp az egykori kislemezsiker Rómeó és Júlia mellett a búcsúblokkban elhangzó Money for Nothing­ hozza igazán lázba a nagyérdeműt. Amely nem tágít. Székükről felugorva, állva tapsolják, élvezik végig a nagy slágert, majd az azt követő kettőt is, mire tényleg eljön a búcsú pillanata. Mosolygó, elégedett arcok, csillogó szemek mindenütt.

Ezek után mondja valaki, hogy a rockzene halott!

(Mark Knopfler-koncert, Papp László Budapest Sportaréna, 2019. július 9.)