Merre tovább?

Lakatos Virginia vízzel teli pohárral a kezében halad a kijelölt pályán, bekötött szemmel, miközben társa hangos szóval biztatja és navigálja őt.

Foglalkozás a miskolci táborban. Cél a megjelenés a munkaerőpiacon

Debrecenbe pedig többek között Bagamér, Kokad, Biharkeresztes, Csökmő, Derecske és Hosszúpályi községből érkeztek a gyerekek július közepén. A legnagyobb számban – összesen 177-en – debreceni hallgatók jelentkeztek a mentorprogramra, és nemcsak huszonévesek, hanem középkorúak és doktoranduszok is. Igen színes tehát a kép a tekintetben, kik terelgetik majd a Hajdú-Bihar megyei fiatalokat a következő években a továbbtanulás felé. Különösen nagy hatással lehet pártfogoltjaira, aki támogatóként tér vissza szülőfalujába. Godó Katalint, a Debreceni Egyetem doktorandusz hallgatóját a szíve is visszahúzza a falujába.

– Tiszanánán nőttem fel három testvéremmel – meséli Godó Katalin. – Édesanyukám azt szerette volna, ha péknek tanulunk, ami igazából anya vágyának beteljesülése lett volna: három osztályt végzett, de mindig is szeretett sütni, és azt gondolta, amíg pék van a családban, mindig lesz kenyér is az asztalon. Ezen az alapon a bátyámat sikerült péknek adnia, nővérem a családalapítás mellett döntött: 15 évesen megszülte első gyermekét, mostanra már négygyermekes családanya. Ikertestvéremmel viszont úgy határoztunk, hogy gimnáziumban tanulunk tovább. Ikertestvérem estin végezte el a gimnáziumot, közben pedig OKJ-s tanfolyamokra járt, és dolgozott, hogy ki tudjuk fizetni a kollégiumot.

Az elszántság vitte Godó Katalint egyre tovább: az érettségi után felvételt nyert a Wáli István Református Cigány Szakkollégiumba, és sikerült az egyetemi felvételije is – hat év után magyar–német tanári szakon végzett, pár hete kapta kézhez a diplomáját. Jelentkezett doktori képzésre is, ősztől a Debreceni Egyetem Neveléstudományi Doktori Programjában folytatja tanulmányait, ahol a mentorálás folyamatának hatásait kutatja majd, többek között a Tanítsunk Magyarországért program alapján. Ezért jött most a nyári táborba, és a mentorprogramba is szívesen bekapcsolódik, hogy megmutassa az útjukat kereső diákoknak, honnan hová lehet eljutni.

A terepkutatásokból világosan látszik, hogy gyakoribb a lemorzsolódás azon középiskolások körében, akik a munkalehetőségektől és a továbbtanulási lehetőségektől távol eső kistelepülésekről érkeznek a nagyvárosokba. Ez azzal is magyarázható, hogy akik tizennégy éves korukig egyetlen zárt közösségben élik mindennapjaikat, azoknak hiányos elképzeléseik lesznek a lehetőségeikről.

– Ha azt szeretnénk, hogy a fiatalok a képességeiknek és az érdeklődésüknek megfelelő pályát válasszanak, és ne okozzon számukra traumát az új közösség, illetve a rendszeres utazás, akkor már tizennégy éves koruk előtt meg kell nekik mutatnunk a világot.

Egyetemista mentorok szegődnek tehát melléjük, akik felnőttek, de korban még közel állnak hozzájuk, ezért valódi példaképpé válhatnak a szemükben – mutatja be György László államtitkár az ITM és az Emmi kezdeményezésére életre hívott programot. – Ha valamit nem tudunk elképzelni, abba az irányba lépéseket sem teszünk. A mentorok viszont újféle minőséget visznek a helyi közösségbe: miután sikerült bizalmi kapcsolatot kialakítaniuk a családokkal, nemcsak korrepetálnak, hanem a tágabb környezet felfedezésében is segítik a gyerekeket.

Vajon elég felkészültek a mentorszerepre a hallgatók? A nyári táborokban már kaptak némi ízelítőt: amikor megkérték a gyerekeket, rajzolják le otthoni környezetüket, volt, aki visszakérdezett, hogy az újat vagy a régit, mert éppen most került állami gondozásba… Puskás Bence projektmenedzser szerint az egyetemisták maguk is eltérő családi környezetből érkeztek, és szó nincs arról, hogy a kurzus elvégzése után magukra maradnának, szembesülve a néha nagyon is szomorú valósággal. A továbbiakban is folyamatos konzultációra lesz lehetőségük: egyrészt tanácsot kérhetnek helyben, mivel az általános iskolákban is van felelős pedagógusa a programnak, másrészt az egyetemi kurzus során intézményi keretek között egyeztethetnek a tanáraikkal.