A kotta kelepcéje

A fiatal magyar zongoristageneráció kiemelkedő egyénisége, tizenhat évesen mutatkozott be Kocsis Zoltán ­vezényletével a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. A nagy sikerű koncertet számos hazai és külföldi meghívás követte, augusztusban az Esterházy-kastélyban és a Kaposfesten is fellép Berecz Mihály.

2019. 08. 18. 16:25
Fotó: Teknős Miklós
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

– Angliai egyetemről jött haza pár hétre. Kinti életformája hogyan egyeztethető össze az itthonival?

– London négy felsőoktatási intézménye közül a legrégebbi a Royal Academy of Music, ahol Christopher Elton osztályába járok. Professzorom közel negyven éve ugyanazon falak közt, ugyanazon a széken ülve oktat, amelyen az akadémia leghíresebb tanárai 1822-től kezdve. Ugyanakkor nekem sokat számít, hogy Budapesten születtem, a legnagyobb példaképeim itthon éltek és játszottak. Szerencsére a kétórás repülőút nem okoz problémát, előfordult már, hogy három nap alatt három koncertet játszottam Londonban, Budapesten és megint Londonban.

– Hogyan megy ez Angliában, a professzor kinéz magának egy tehetséges tanítványt, vagy másként dől el a választás?

– Érettségi után kimentem egy meghallgatásra, és egyből megtaláltam a tanáromat, Hamish Milne-t. De aztán a professzor hirtelen megbetegedett, és pár hónapon belül nyugdíjba ment. A tanszékvezető átvett tőle, de az egyéniségünk nem találkozott. Hónapokba telt, amíg eljutottam odáig, hogy el tudtam neki mondani: köszönök mindent, de úgy érzem, váltanom kell.

– Megsértődött?

– Az elején meglepődött, aztán elengedett. Magam sem tudom, hogyan reagálnék hasonló helyzetben. Mostani professzorom, Christopher Elton azon kevesek közé tartozik, akik két diplomát is szereztek, sokáig csellistaként kereste a kenyerét. A tanárok közt kétféle típust látok: az egyik megpróbálja összeegyeztetni a turnézást a tanítással. Ennek előnye, hogy alkalomadtán a koncertezésből szerzett tapasztalatát is megoszthatja. Az én eddigi oktatóim viszont – Major Editnél kezdtem, és Belák Erzsébethez jártam a konzervatóriumban – kizárólag a tanításra koncentrálnak, és a tudásuk legjavát adják tanítványaiknak.

– Előadóművészként hogyan tekint arra a nagyon korai időszakára, amikor népdalénekes, mesemondó édesapjával, Berecz Andrással lépett fel, és szinte ki sem látszott az ütőgardon mögül?

– Ez négyéves koromban lehetett, mert hatévesen már hegedültem, és csak kilencévesen kezdtem el zongorázni. Úgy emlékszem, ugyanolyan érzés volt a Petőfi Csarnok színpadán muzsikálni, mintha csak itthon, a nappaliban játszottunk volna. Édesapám énekelt, és a bátyám furulyázott – ment minden a megszokott kerékvágásban.

– Nem okoz nehézséget a stílusok közötti átjárás?

– Szerencsémnek tartom, hogy a magyar népzenén nőhettem fel a szüleim révén. Ebből fakadt, hogy korán megragadott Kocsis Zoltán Gyermekeknek című Bartók-CD-je, zongorázni pedig már miattuk – Kocsis és Bartók hatására – kezdtem el. Hamar rátaláltam a saját utamra, fizikai boldogságot jelentett megtapasztalni, milyen csodálatos zongorázni – ráadásul kifordulni se kell, mint a hegedűhöz –, elvarázsolt ez a 68 billentyű, amely bármire képes. Ugyanakkor világosan látom, hogy a vonós hangszer és a zenekari játék is sokat segített: hegedülés közben jobban érezni például a hang hosszát, mint a zongorán. Amikor beleszerettem ebbe a hangszerbe, az első évben kizárólag Bartókot zongoráztam, semmi mást. Ezért mind a mai napig különös a kapcsolatom Bartókkal, amikor őt játszom, sokat várok magamtól, de olyankor is izgulok a legjobban.

Fotó: Teknős Miklós

– Lámpaláz nélkül el sem képzelhető ez a pálya?

– Előadások előtt mindig nagyon izgulok, de ahogy kilépek a színpadra, ez az érzés eltűnik. Zongorázás közben már csak a darab van. Egy zeneművet előadni nagy felelősség, elsősorban a zeneszerző iránt jelent elköteleződést: mindig arra gondolok, hogy valahol a mester is hallgatja, amit játszom. Példaképem, Kocsis Zoltán is azt mondta, hogy élete legszebb percei közé tartozik a koncert előtti izgulás. Az első, váratlan találkozásunk 11-12 éves koromban történt a konzervatóriumban. Záborszky Kálmán, a Szent István Király Zeneművészeti Szakgimnázium igazgatója és a Zuglói Filharmónia vezető karmestere addig csak hegedülni hallott a konzi Tücsök zenekarában. De egy szünetben meghallotta, ahogy Bartókot zongorázom, és gondolkodás nélkül átvitt Kocsis Zoltánhoz, aki épp az épületben próbált a nagyzenekarral. Onnantól már nemcsak CD-ken keresztül, hanem közvetlenül is befolyásolta a pályámat, félévente találkoztunk, némelyik alkalomról felvétel is született. Pontosan tudta, hol vannak azok a pontok, amelyekből nem lehet engedni, mert a szerző akaratát szolgálja. Bartók szigorú zeneszerző és előadó volt, majd minden hanghoz fűzött valami megjegyzést, és Kocsis ezeket be is vasalta minden alkalommal, közben azonban fontosnak tartotta az előadói szabadságot. Kényes egyensúly, érezni kell, meddig mehetek el, meddig engedi a szerző. Mellette Vásáry Tamás volt rám nagy hatással, igazi varázsló. Szerényen Fischer Annie-ra hivatkozik, állítva, hogy amit tud a zongoráról, azt neki köszönheti. Vásáry úgy nyúl minden egyes hanghoz, hogy az kivirágzik.

– Több országos zongoraverseny győztese, a II. Nemzetközi Manhattan Zenei Versenyen arany minősítést kapott, ezáltal bekerült a New York-i Carnegie tehetségfigyelő rendszerébe is. Hogyan tekint a versenyekre?

– Bartók híres mondása, hogy a verseny lovaknak való, nem pedig zenészeknek. Ezt mélyen igaznak érzem. Mégis sok haszna volt megtapasztalni, milyen egy magas színvonalú versenyen helytállni, és a külföldi közeg, a nyelv gyakorlása is nagy élmény. De taszít például, amikor a verseny idejére összeáll egy haknizenekar, ha az együttműködés csak arra az alkalomra szól. Tapasztalatom szerint az alkalmi együttesek eredménye általában élvezhetetlen.

– Szép elv, de hogyan tudja megvalósítani egyszerre Angliában és Magyarországon?

– Londonban sokféle koncertlehetőség van, rajtam áll, mi az, amit elvállalok. Nagyon szeretem a kamarazenét, és szerencsémre jobbnál jobb zenészekkel vagyok körülvéve a világ minden tájáról – ha belegondolok, brit zongorista jó, ha három-négy akad a százból. Ez a sokféleség éppen úgy hozzájárul a fejlődésemhez, mint a tanár személyisége. Itthon nem először működöm együtt Vashegyi Györggyel és az Orfeo zenekarral: augusztusban Fertődön, az Esterházy-kastélyban koncertezünk korhű hangszereken. Fortepianón szólaltatok meg két zongoraversenyt, annak idején pont ilyen típusú hangszeren játszott Mozart is Salzburgban. A Kaposfestre pedig Baráti Kristóf hívott meg, akivel idén májusban játszottam először a Beethoven Budán Fesztiválon. Róla sokan tudják, hogy pilóta is, nemrég elvitt repülni Esztergom fölé, és most örülök a következő együttműködésnek.

– A Kaposfesten, augusztus 17-én négykezest ad elő Julien Quentin francia zongoristával. Johannes Brahms 16 keringőjét kottából fogja játszani? A művészeti vezetők, karmesterek vagy akár a nézők elvárják a koncerteken, hogy fejből tudja a darabot?

– Zongoraversenyt, szólóművet mindig fejből játszom, kivéve, ha valami nagyon összetett, XX. századi vagy kortárs, XXI. századi darabról van szó, kamarazenét pedig általában kottából játszunk. De nekem könnyebbség, ha fejből zongorázom, olyankor szabadabbnak érzem magam, próbálok jó előre gondolkodni, előre hallani. Ha előttem van a kotta, az csak látszólag segítség, néha inkább gát: mintha közém és a zene közé ékelődne. Olyankor az előadás könnyen átmegy olvasássá. Lehet, hogy csak azért érzem így, mert régen nagyon sok időt töltöttem kottaolvasással, éveken át minden karácsonyra, minden születésnapra kotta volt az ajándék – most már elég nagy a könyvtáram –, rengeteget blattoltam, közben pedig hozzászoktam a kottaolvasáshoz. Ami jó is, de veszélyes, mert mechanikussá válhat. A zenének belülről kell jönnie – fejből, szívből. Biztos vagyok abban, hogy Vashegyi György is fejből tudja A varázsfuvolát, hiszen több százszor vezényelte már, mégis ragaszkodik ahhoz, hogy kottából dirigálja, mert inspirálja, hogy maga előtt látja, amit Mozart írt. De a régi zenészekben általában is megfigyelhető valami különös tűz. Az Orfeo zenekarral már a próbafolyamat is tanulságos: manapság a zongoristát kitüntetett helyre, a zenekar elé szokás ültetni, de ez nem volt mindig így. Mozart is a zenekarban ült (vagy vele szemben, ha épp vezényelt), és mi is így teszünk. Tulajdonképpen kamarazenét játszunk, amelyben minden hangszernek egyformán fontos a szerepe.

Mindent egy helyen az Eb-ről

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.