– Angliai egyetemről jött haza pár hétre. Kinti életformája hogyan egyeztethető össze az itthonival?
– London négy felsőoktatási intézménye közül a legrégebbi a Royal Academy of Music, ahol Christopher Elton osztályába járok. Professzorom közel negyven éve ugyanazon falak közt, ugyanazon a széken ülve oktat, amelyen az akadémia leghíresebb tanárai 1822-től kezdve. Ugyanakkor nekem sokat számít, hogy Budapesten születtem, a legnagyobb példaképeim itthon éltek és játszottak. Szerencsére a kétórás repülőút nem okoz problémát, előfordult már, hogy három nap alatt három koncertet játszottam Londonban, Budapesten és megint Londonban.
– Hogyan megy ez Angliában, a professzor kinéz magának egy tehetséges tanítványt, vagy másként dől el a választás?
– Érettségi után kimentem egy meghallgatásra, és egyből megtaláltam a tanáromat, Hamish Milne-t. De aztán a professzor hirtelen megbetegedett, és pár hónapon belül nyugdíjba ment. A tanszékvezető átvett tőle, de az egyéniségünk nem találkozott. Hónapokba telt, amíg eljutottam odáig, hogy el tudtam neki mondani: köszönök mindent, de úgy érzem, váltanom kell.
– Megsértődött?
– Az elején meglepődött, aztán elengedett. Magam sem tudom, hogyan reagálnék hasonló helyzetben. Mostani professzorom, Christopher Elton azon kevesek közé tartozik, akik két diplomát is szereztek, sokáig csellistaként kereste a kenyerét. A tanárok közt kétféle típust látok: az egyik megpróbálja összeegyeztetni a turnézást a tanítással. Ennek előnye, hogy alkalomadtán a koncertezésből szerzett tapasztalatát is megoszthatja. Az én eddigi oktatóim viszont – Major Editnél kezdtem, és Belák Erzsébethez jártam a konzervatóriumban – kizárólag a tanításra koncentrálnak, és a tudásuk legjavát adják tanítványaiknak.
– Előadóművészként hogyan tekint arra a nagyon korai időszakára, amikor népdalénekes, mesemondó édesapjával, Berecz Andrással lépett fel, és szinte ki sem látszott az ütőgardon mögül?
– Ez négyéves koromban lehetett, mert hatévesen már hegedültem, és csak kilencévesen kezdtem el zongorázni. Úgy emlékszem, ugyanolyan érzés volt a Petőfi Csarnok színpadán muzsikálni, mintha csak itthon, a nappaliban játszottunk volna. Édesapám énekelt, és a bátyám furulyázott – ment minden a megszokott kerékvágásban.