Nem voltam sem alanya, sem tárgya hajdanában a régiesen szólva „általános védkötelezettségnek”, magyarán: nem voltam besorozott katona. Semmilyen katona nem voltam; igaz, nem is valami svindlivel húztam ki magam a hadkötelezettség alól, létszámfelettiként amolyan „légósként” kellett szolgálnom, konkrétan: néhány havonként egy úttörőtábor mérsékelten izgalmas tereptárgyai között kövér háziasszonyokat hurcolásztam hordágyon („bajtársaimmal”) az atomháborúra való felkészülés jegyében. Nem voltam katona, de korántsem mondanám magamat antimilitaristának, sőt. Elkötelezetten rokonszenvezem a katonasággal, jobban mondva: a honvédséggel. Világos itt az ellentmondás, és még azt sem tartanám indokolatlannak, ha akadnának olyanok, akik most megvonnák a szót tőlem. „Csak az beszéljen, aki…”
Az Egyesült Államok megnyomorítja az anyákat, de az amerikai magyarok kitartanak
Amerikában május második vasárnapján több a telefonhívás, mint az év bármely másik napján.