Katonadolog

Nem voltam sem alanya, sem tárgya hajdanában a régiesen szólva „általános védkötelezettségnek”, magyarán: nem voltam besorozott katona.

Nem voltam sem alanya, sem tárgya hajdanában a régiesen szólva „általános védkötelezettségnek”, magyarán: nem voltam besorozott katona. Semmilyen katona nem voltam; igaz, nem is valami svindlivel húztam ki magam a hadkötelezettség alól, létszámfelettiként amolyan „légósként” kellett szolgálnom, konkrétan: néhány havonként egy úttörőtábor mérsékelten izgalmas tereptárgyai között kövér háziasszonyokat hurcolásztam hordágyon („bajtársaimmal”) az atomháborúra való felkészülés jegyében. Nem voltam katona, de korántsem mondanám magamat antimilitaristának, sőt. Elkötelezetten rokonszenvezem a katonasággal, jobban mondva: a honvédséggel. Világos itt az ellentmondás, és még azt sem tartanám indokolatlannak, ha akadnának olyanok, akik most megvonnák a szót tőlem. „Csak az beszéljen, aki…”

Azzal mentegetem magam, hogy mély, szinte zsigeri rokonszenvem ellenére igyekszem számontartani a kötelező katonáskodásnak mindazokat a nyomasztó emlékeit, keserveit, bornírtságait, sőt bűneit, amelyeket a közelebbi-távolabbi múlt írott és íratlan elbeszélései megőriztek – tehát nemcsak a kommunista időkből, hanem már az Osztrák–Magyar Monarchia évtizedeiből, sőt még korábbról is –, másfelől viszont nem tudok nem hivatkozni a tudásnak arra a roppant tárházára, amelyet a magyar népélet felhalmozott a katonáról, „a mi hős fiainkról”, a nemzetvédő harcokról és mindazokról az erkölcsi értékekről, amelyek idekötődnek, főleg a virtusról és a bajtársiasságról. Egyáltalán: arról a tényről, hogy nincs még egy történelmi intézmény, amely úgy átszőtte volna a magyar nép életét – ha béke volt, ha háború –, mint a katonáskodás. Ha muszájból, ha belső késztetésből, ha merő kivagyiságból – a magyar szívesen tartotta magát katonanemzetnek.

Hadd idézzek ide pár veretes mondatot – mert ma már aligha olvassák az eredetijét – 1896-ból, Beöthy Zsolt magyar irodalomtörténetének bevezetőjéből. „Az ősidők homályából egy lovas ember képe bontakozik ki szemünk előtt, amint a Volga melléki pusztán nyugodtan áll és figyel. […] Sasszemével végigtekint a végtelennek tetsző síkon […]. Tegze vállára vetve, perzsa kardja oldalán: lesi az ellenséget. […] Várja a jövendőt, és érzi, tudja, hogy a közös ügynek az ő erejére is szüksége lesz.”

Sokat gúnyolódtak ezen az ezredévet ünneplő, romantikus látványon, mi ne tegyük – nem mintha a megfellebbezhetetlen igazság letéteményese volna: egyfajta magyar önkép ez, hiteknek, emlékeknek, vágyaknak a keveréke. De azt sem a jó ízlés, sem a patrióta elkötelezettség meg nem tilthatja, hogy nyomban fel ne lapozzuk – mondjuk – Tömörkény István ekkori bakanovelláit (vagy Thury Zoltán, Bródy Sándor kaszárnyatörténeteit): miféle infernális közeget kellett elviselniük a berukkolt parasztlegényeknek meg a kauciót lefizetni képtelen, családra vágyó szegénysorú tisztnek, micsoda légkört teremtettek maguk köré a birodalom garnizonjai – mindig és tudatosan idegenbe vezényelt katonái által. A XIX. század felvilágosult polgári társadalma alighanem minden országban megismerte a „szoldateszka” szó jelentését. Azaz: a civil világot mindenütt fenyegette a vad, militáns katonás erőszak rémsége.

De bizonytalanságomat illusztrálandó hadd éljek egy személyes életképpel! Nem titkolva, hogy írás közben olykor felemelem a szemem apám kitűzött vitézségi érmére a hadiszalaggal meg a bekeretezett születési anyakönyvi kivonatomra (Geburtenbuch, Radstadt, 76/1945), ahol apám „szakmájaként” ez áll: „Ungarischer Offizier”… Tehát 2011-ben volt szerencsém részt venni Hende Csaba honvédelmi miniszter csíksomlyói „zarándoklatán”, természetesen nem gyalogszerrel, de diplomáciai egyeztetések után, katonai felvezetéssel és civil lelket zavarba hozó logisztikai rendezettséggel… Életem egyik legimponálóbb élménye volt az a kép, ahogy az ezredéves történelmi határon, a Tatros partján (a román tenger közepén…) ott áll a miniszter segédtisztje magyar ezredesi mundérban, fővetéssel, tenyérrel a nadrágvarráson. „Honvéd áll a Hargitán…” – zümmögi majd a dalt az estében a ménesi kadarka és a besztercei cujka. Társaságunk magját a honvédelmi tárca hagyományőrzőinek, hadisírkutatóinak „szakasza” képezte, kopaszra nyírt, kigyúrt, derűs, a magyar katonai múltban naprakész ismeretekkel bíró, fiatal tisztek. Egyik beszélgetésünk során előkerült Ottlik Géza Iskola a határon című regénye. Hát én ilyen felháborodást nem sokat láttam! Hiába próbálkoztam a regényről mint regényről jó szavakat szólni, elsöpört a harag: a magyar katonaság meggyalázása volt ez a mű az olvasatukban, amely személyes civil sérelmeket nagyít föl betegesen és – napjainkig! – kártékony hatással. De hát – vélekedjen ki-ki, ahogy akar – miért ne volna legitim ez a vélemény is?

Nem akarom az esetet a fölöslegesnél robusztusabb politikai dimenziókba emelni, de nagyon jól emlékszem, hogy liberálisaink mekkora és sokszor milyen nemtelen támadásokat indítottak már a rendszerváltozás első pillanatától a katonaság ellen. A pacifizmus inkább csak a látszatnak szólt: mély zsigeri ellenszenvet éreztek a magyar honvédelem, a magyar nemzetvédelem, azaz az egyik legösszetettebb, leginkább jelentésgazdag „magyar kóddal” szemben. Sokuk esetében az averzió erősebb volt a patriotizmusnak eme megnyilvánulása, mint a pártállami idők eszement és szolgai militarizmusa ellen, amelyre torzított eszméik-ízlésük védelmében legtöbbször hivatkoztak.

Hogy miért volt ez végtelenül felelőtlen politika? Az egyik ok nyilvánvalóan az, hogy a néphadsereg mint félelmetesen és titokzatosan strukturált, birodalmi háttérrel rendelkező (bár ekkorra már erősen megroggyant) hatalmi tényező elvileg olyan erőt jelenthetett a régi rezsim számára, amelyet az új államigazgatásnak „kezelnie” kellett, és nem uszítani. (Nem lehet(ne) például nem számontartani szerepét a munkásőrség lefegyverzésében.) A másik tényező a geopolitikai környezet: a Délvidék felől olyan fenyegetést voltunk kénytelenek észlelni, amellyel szemben a legcsekélyebb fegyveres erőt is készenlétben kellett tartanunk. Ne feledjük: pártállami „védőernyőnk”, a Varsói Szerződés (éppen az Antall-kormány karakán következetességének is tulajdoníthatóan) 1991-ben megszűnt – a NATO-tagságunkról döntő népszavazásra viszont 1997-ig kellett várni. A harmadik ok volt ekkor a legkevésbé észlelhető, ám hatásában talán a legkártékonyabb. A szabadelvű propaganda, miközben egyfelől a nemzetközi pacifizmus közhelyeit lebegtette, másfelől a pártállami katonáskodás embertelenségének rémtettei között nem szűnt meg szemelgetni, ezen a ponton is sikeres offenzívát folytatott a magyar nemzettudat ellen, mondhatni, a honfoglalásig visszamenően.

Szó mi szó – elvittek a saját mondataim. Ebben a cikkben arra szerettem volna példákat hozni a magyar néprajzból, irodalomból és művelődéstörténetből régi krónikás emlékeinktől manapság megjelent életrajzi forrásokig, hogy a katonaságnak mint jellegzetesen nemzeti közintézménynek mi is a szerepe a polgári civilizációban, hogy ez mennyi ellentmondással telítődhet békeidőben, és miféle diktatórikus vonásokkal súlyosbodhat a háborús fenyegetettség árnyékában. És mégis… Miért kell becsülnünk, miért van rá szükség. Miért kell „visszaperelnünk” szerepét a nemzet életében. S ehelyett újra a rendszerváltozás nagy megosztottságának emlékeinél kötöttünk ki…

S míg azon gondolkodom, hogy egy következő cikkemet hogyan is kezdjem, felidéződik még egy régi „rendszerváltoztató” eset. A kilencvenes évek közepén a Magyar Távirati Iroda vezetőjeként voltak bizonyos honvédelmi kötelmeim is. Amelyeket Mészáros Ferenc tábornok úr felügyelt, s ha kellett, intézett. Derék magyar ember volt, sokat beszélgettünk. Fiúunokám kedvence az a Kossuth-díszkard-másolat, amellyel ő ajándékozott meg. Természetesen, mint minden tábornok bajtársa, ő is a Szovjetunióban végzett. Előttem van, ahogy meséli: mekkora öröm volt számukra, amikor az új alkotmányos rend megtiltotta a katonáknak a politizálást, és „csak” a haza védelmét jelölte meg hivatásukként. És amikor Für Lajos miniszter úr első alkalommal állt eléjük, és kieresztette a hangját: „Tábornok urak…”