Ma már nehéz elképzelni, hogy egy bányavidékről olyan idilli képeslap szülessen, mint amilyen az itt látható oravicabányai. A lapon szereplő régies, talán délszláv gyökerű Oravicza név is egyfajta romantikus bájt sugall, kiváltképp, ha erre az 1912-es felvételre tekintünk a szépséges bányavölgyi fürdőkerttel, ahol a kép tanúsága szerint nagy élet folyt.
A míves szökőkút és az igényes tervezésű, gerendákkal tarkított épületek közötti tisztáson, a fenyőfák árnyékában víkendszékek s hosszú asztalok sorjáznak, ahol a népek mintha egy előadásra vagy egy koncertre várnának. Talán a címben szereplő Székely himnusz premierjére? Á, az még korai lenne. Persze az olvasó itt joggal teheti fel a kérdést: mégis hogyan kapcsolódik a Székelyföld hivatalos himnusza egy Krassó-Szörény vármegyei településhez, ahol 1900-ban is csak alig tíz százalék volt a magyarság aránya? Nos úgy, hogy kereken 130 esztendővel ezelőtt, 1896. február 21-én itt látta meg a napvilágot Mihalik Kálmán, az orvos-zeneszerző, aki egy évvel Trianon után, 1921-ben megzenésítette Csanády Györgynek azt a versét, ami az erdélyi magyarság összetartozását és megmaradását kifejező Székely himnusszá vált az évtizedek során. Talán az ifjú Mihalik is ott figyel bennünket e lapról valamelyik kalapos kamasz képében.
Az 1922-ben Szegeden, tífuszban elhunyt tehetséges komponista nem érhette meg zenéje valódi beérését, hogy az száz év távlatából is milyen embertömegeket tud megmozgatni – gondoljunk csak a csíksomlyói búcsúra –, és hány nemzeti érzületű szívet tud összefacsarni már egy-egy taktusával is a Székelyföldtől a legtávolabbi magyar diaszpóráig. Innen reméljük, hogy a mai Oravicabányán is van még annyi belőlünk, aki ismeri Mihalik dallamát, 2021-ben ugyanis kevesebb mint száz lélek vallotta magát magyarnak a Temesvártól délkeletre, a Szörényi-érchegység nyugati lábánál fekvő városkában. Németből sem maradt sokkal több, pedig lapunk készültének idején ők adták a lakosság többségét.
Oravica a régi Magyarország határvidékén, a mai turistaútvonalaktól is távolabb fekszik. E szépséges képeslapot elnézve persze teljesen fölöslegesnek tetszik ez a behatárolás, hiszen a legtöbb régi magyarországi lap úgy lett megkomponálva a legtávolabbi hegyvidéki városkáról is, mintha az már önmagában egy vonzó turisztikai helyszín lenne. Minden település igyekezett a legszebb arcát mutatni a bányavidékektől a székely falvakig, s ugyanúgy a pazar felvidéki városokig. Úgy „állnak vigyázzba” ezek a lapok, mintha már az első világháború előtt figyelmeztetni akartak volna: legyünk óvatosak, minden idillt szétrombolhat az irigység, a bosszúvágy, a meg nem értettség, és az árulók hada. Gyűjtőként állítom, hogy az első világégés utáni magyar képes levelezőlapok már soha nem tudták visszalopni magukba azt a békét és harmóniát, amit az ehhez az „oraviczai” laphoz hasonló példányok tudtak produkálni. Még a kis magyar világban sem.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!