Egy szó, mint száz, ez a lupás horror szigorúan nézve magyar mondat, hiszen magyar az alak- és mondattana. Nagy szerencse, hogy mindannyiunknak (még) nem tetszik, hisz akkor él a remény, hogy egyszer leáldozik ennek az őrületnek is. Az ilyen jelenségek felszaporodása a nyelvi dominanciaváltás biztos előszobája. Ám ilyenkor nem hasznos két- vagy többnyelvűség, például nem egyenrangú magyar–angol többnyelvűség keletkezik, hanem félnyelvű magyarok vedlenek félnyelvű angollá. Hogy ez mennyire jó a magyar nyelvnek, a nemzetnek, a többnyelvűségi törekvéseknek? Természetesen semennyire. Ez a szlogenattitűd nem egyéb, mint „a kind of” language loss (azaz nyelvvesztés).
De térjünk vissza végre a pástok világába!
A vívás valóban varázslat: testgyakorlás és művészet csodálatos elegye, ahol a testi-lelki és szellemi, lelki készségek folyamatos összhangja vezethet csak sikerre. S hogy mennyire magyar? Talán nem is kell az indoklásban Mátyás praecursoreseiig, lovas katonáiig s a Bercsényi Miklós alapította francia huszárezred máig élő hagyományaiig visszatekinteni. A modern magyar vívóiskolát, amely történelmi hagyományainkat, a magyar kitartást, küzdeni tudást ötvözte a könnyed eleganciájú, villámgyors olaszos pengevezetéssel, Italo Santelli hozta el a millenniumi Budapestre. Ha végigment a Váci utcán, mindenki megemelte kalapját előtte, és maestrónak szólította. Santelli mester magyarul is hamar megtanult, s híres volt pást melletti frenetikus beszólásairól is. Vajon mit riposztozott volna az „a kind of magic” „magyar” jelmondatára?
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!