Magic Budapesten

Már túl vagyunk a budapesti vívó-világbajnokságon, a győzelmek örömein, s túl néhány apró csalódáson is. A magam részéről viszont nagyobbon is, amelyet az esemény jelmondata okozott.

Mikor e sorokat írom, már túl vagyunk a budapesti vívó-világbajnokságon, a győzelmek örömein, s túl néhány apró csalódáson is. A magam részéről viszont nagyobbon is, amelyet az esemény jelmondata okozott. „A kind of magic” – hangzik 2019-ben a magyar fővárosban, az egyik legmagyarabb sportban, olyan időkben, amelyekben számosan és gyakran hivatkoznak megtartó hagyományaink fontosságára. Vajon mi lenne megtartóbb, mint magyart magyarral leg­igazabbul összekötni képes nemzeti kincsünk, közös anyanyelvünk?

A nemzet bizony akkor is nyelvében él, ha ez sokak számára unott iskolai közhelynek tűnik. Erdősi Sylvester János 1539-es Grammatica hungarolatinája bevezetőjében írta az alábbi sorokat: „Annál inkább ellene vagyok azoknak, akik nem csupán megvetik nyelvünket, mint amely méltatlan arra, hogy az emberek használják, de ezt a nyelvet nem átallják bemocskolni nyelvüknek mérgével… El volt rejtve idáig anyanyelvünk kincsesládája is, melyet most találtunk meg. Ha nem vonakodunk élni vele, akkor rövidesen koldusszegényekből dúsgazdagokká lehetünk.” (C. Vladár Zsuzsa fordítása)

Négyszáznyolcvan évvel később, 2019-ben mégsem telt a pannon vidéken magyar jelmondatra – nyelvi sznobériára, a nullpresztízs kirakatba állítására annál inkább. Az idegenmajmolás azonban gyakorta megbicsaklik: emlékezzünk csak Water Willy-Lilly pamfletjére! Az „a kind of” felütés „csupán” lexikálisan is szerencsétlen. Az „egyfajta” igényes angol nyelvhasználatban nem több, mint rutinmegoldás kommunikációs időnyerésre.

Pár napja láttam egy pesti bulvárlapban, hogy „Lupa beachen a Myfish seafood restaurant séfje halszeletelő workshopot tart”. Ám ha a nyelvében élő nemzet gyermekei és Myfish-séfjei kardhalszeletelő workshopoznak, akkor ne pironkodjunk többé, mint egyszeri szűzleány a vetkőzőműsorban! Hajigáljuk csak el bátran maradék magyargyanús szavainkat, s ne szeletelgessünk többé, írjunk inkább fish slicing workshopot! Ebben már csak a Lupa, a séf és a tart ige kakukktojás, ám ez az apró francúz–pannon nüansz talán hung­lishező tollnokainkat sem zavarja, akiknek amúgy sem sok fogalmuk van arról, hogy istenített (ál)angoljuk is tele van neolatin jövevényszavakkal.

Egy szó, mint száz, ez a lupás horror szigorúan nézve magyar mondat, hiszen magyar az alak- és mondattana. Nagy szerencse, hogy mindannyiunknak (még) nem tetszik, hisz akkor él a remény, hogy egyszer leáldozik ennek az őrületnek is. Az ilyen jelenségek felszaporodása a nyelvi dominanciaváltás biztos előszobája. Ám ilyenkor nem hasznos két- vagy többnyelvűség, például nem egyenrangú magyar–angol többnyelvűség keletkezik, hanem félnyelvű magyarok vedlenek félnyelvű angollá. Hogy ez mennyire jó a magyar nyelvnek, a nemzetnek, a többnyelvűségi törekvéseknek? Természetesen semennyire. Ez a szlogenattitűd nem egyéb, mint „a kind of” language loss (azaz nyelvvesztés).

De térjünk vissza végre a pástok világába!

A vívás valóban varázslat: testgyakorlás és művészet csodálatos elegye, ahol a testi-lelki és szellemi, lelki készségek folyamatos összhangja vezethet csak sikerre. S hogy mennyire magyar? Talán nem is kell az indoklásban Mátyás praecursoreseiig, lovas katonáiig s a Bercsényi Miklós alapította francia huszárezred máig élő hagyományaiig visszatekinteni. A modern magyar vívóiskolát, amely történelmi hagyományainkat, a magyar kitartást, küzdeni tudást ötvözte a könnyed eleganciájú, villámgyors olaszos pengevezetéssel, Italo Santelli hozta el a millenniumi Budapestre. Ha végigment a Váci utcán, mindenki megemelte kalapját előtte, és maestrónak szólította. Santelli mester magyarul is hamar megtanult, s híres volt pást melletti frenetikus beszólásairól is. Vajon mit riposztozott volna az „a kind of magic” „magyar” jelmondatára?