Mindenen átgyalogolt

Túlélte a holokausztot, az izraeli olimpikonok elleni 1972-es palesztin terrortámadást Münchenben, a rákot és egy motorhibás repülőgépen való utazást. Shaul Ladany – aki a mai napig tartja az ötven mérföldes távgyaloglás világcsúcsát – 83 évesen, legidősebb sportolóként alig három óra alatt ért célba a minapi budapesti éjszakai félmaratonon. A többiek futottak, ő nem.

Shaul Ladany (középen), a 10 kilométeres gyaloglás győztese a 8. Maccabi Játékokon Tel-Avivban, 1969 Fotó: * Government Press Office * Forrás: Wikimedia

Elestem. Lehet, hogy eltört egy bordám. De célba értem. Akik feladják, soha nem győznek, a győztesek pedig soha nem adják fel – mondja kissé köhécselve az általa gyaloglási lehetőségként felfogott futóversenyről, az egyik budapesti sportszálló halljában pihenve. Pár perc eltelte után már a harmadik nyelvre váltva beszélgetünk. Könnyen megy neki mind. A magyarral kezdjük. – Csak a szüleimmel beszéltünk magyarul, a konyhanyelven kívül nem sokat tudok… – mondja kissé szabadkozva a délvidéki zsidó családban, Belgrádban született Shaul Ladany, aki nyolcéves kora, 75 éve nem járt Magyarországon. Akkor elhurcolták, most magától jött vissza. Mégpedig a zsidó sportolók seregszemléjére, a budapesti Maccabi-játékokra. – Ez az életem – mondja a sportolásról, amely mellé ugyanakkor egy teljes értékű tudományos pályát is be tudott illeszteni az izraeli Ben Gurion Egyetem nyolc szabadalmat és 13 szakkönyvet is jegyző, ma már nyugalmazott mérnökprofesszora.

Hobbi és megélhetés

Ladany 1972 óta a mai napig tartja a (nem olimpiai szám) ötven mérföldes (nyolcvan kilométeres) távgyaloglás világrekordját, mégpedig 7 óra 23 perc 50 másodperces idővel. Két olimpián, 1968-ban Mexikóvárosban, rá négy évre pedig Münchenben képviselte Izraelt ötven kilométeres gyaloglóként. A játékok előtt napi átlag nyolcvan kilométerrel készült fel a forró éghajlatú Izraelben. Később száz kilométeren világbajnok lett. 2008-ban, már idős fejjel pedig az első hetven éven felüli sportoló, aki 24 órán belüli idővel – valójában alig 21 óra leforgása alatt – leküzdötte a száz mérföldet (160 km-t). Pár nap alatt legyalogolta a Párizs–Brüsszel közötti háromszáz kilométeres távot is, és mind a mai napig éppen akkora penzumot teljesít – megint csak kilométerben számolva – a mindenkori születésnapjaira időzítve, ahány éves.

Hogyan lehetséges ez időben? A távgyaloglóknak nem 24 órából áll egy napjuk? Ladany összekötötte hobbiját a megélhetésével: a távgyaloglást gondolkodásra használta fel, a tréning közben matematikai problémákat oldott meg. – Ilyenkor javul az agy vérellátottsága, ami serkenti a gondolkodást – magyarázza. – Vannak barátaim, de nem szántam annyi időt a társasági életre, mint a sportra és a tudományra – időzik el egy pontnál, ahol némi hiányérzete támad. Sportolói karrierjét szinte teljes egészében önmaga finanszírozta. – De a feleségem pénztárcája is megérezte ezt – teszi hozzá mosolyogva. Ötvennyolc évig volt házas, felesége 11 hónapja hunyt el.

Shaul Ladanynak nem csak az útburkolattal, a sporttal járó megerőltetésből fakadó fizikai fájdalommal, az idővel, a versenytársakkal kellett megküzdenie. A gyaloglóútvonalak unalmát a történelem rémségei kompenzálták – túlságosan is.

– Szinte minden pillanatát fel tudom idézni – mondja az izraeli olimpikonok ellen 1972. szeptember 5-én hajnalban, Münchenben elkövetett palesztin terrortámadásról, amely 11 izraeli és egy nyugatnémet rendőr életét követelte.

– Az egyes és a hármas számú lakást vették célba a Connollystrasse 31. szám alatt. Többekkel együtt én a kettesben laktam, amelynek bejáratát fél méter választotta el a hármas lakásétól. – Talán a puszta szerencsén múlt, hogy nem kerültem a túszok és a halálos áldozatok közé. Amikor felriadtam, gyorsan a gyaloglócipőmbe bújtam, és – ami utólag könnyelműségnek tűnt – kihajoltam a lakásajtóból a folyosóra. Jobbra nézve egy sötét bőrű férfit láttam, valamint az olimpiai falu négy világoskék ruhás biztonsági őrét, köztük két nőt. Fegyvertelenek voltak. Az egyik nő azt kérte az ismeretlen férfitól, engedje a helyszínre a mentőket. „Legyen emberséges!” – mondta neki. „A zsidók sem emberségesek!”, hangzott a válasz. Így mondta: a zsidók. Nem pedig azt, hogy az izraeliek. Ekkor már tudtam, milyen komoly dologról van szó. Mint később kiderült, a férfi Issza volt, a terroristák vezetője – idézi fel a történteket Ladany.

A müncheni hajnalon Issza, azaz „polgári” nevén Luttif Afif a Jasszer Arafat Palesztin Felszabadítási Mozgalmához kötődő Fekete Szeptember terrorszervezet az olimpiai faluba betörő géppisztolyos fegyvereseit irányítja. Arcát feketére mázolja, ezért látszik sötétnek. Az ő szájából legalábbis különösen hangozhatott – megint csak utólag – a zsidók becsmérlése: Issza anyja zsidó, apja keresztény üzletember, testvérei pedig a Fekete Szeptember tagjaiként izraeli börtönben ülnek. Issza az 1950-es évek végén költözik Nyugat-Németországba, az olimpia idején már jól beszéli a nyelvet. A terrorakció másnapján, szeptember 6-án nyugatnémet mesterlövészek végeznek vele.

Puszta szerencse?

Mire Ladany visszahúzódik a lakásba, társai már izgatottak. A függönyt elhúzva vértócsát látnak az egyes számú lakásnál. Mint később kiderül, ez azután maradt a földön, hogy Moshe Weinberg, az elsőként megölt izraeli birkózóedző holttestét elvitték onnan. Weinberget egyébként a történtek idején egy hónapos fia, Guri alakítja Steven Spielberg a terrortámadást megörökítő 2005-ös filmjében, a Münchenben. Ladany a pizsamájára húzott melegítőben, csigalépcsőn és tolóajtón át jut ki a teraszra, ahonnan az ötös számú lakásba siet, hogy értesítse Shmuel Lalkint, az izraeli misszióvezetőt. Lalkin telefonhívásokba fog.

– Lehet, hogy nem a puszta szerencséről volt szó. A saját elméletem szerint, amely logikus, de nem tudom bizonyítani, a terroristák azért kerülhették el a kettes számú lakást, mert velünk sportlövők is együtt laktak a fegyvereikkel együtt. Nagydobra persze nem verhették egy büszke arab országban, hogy tartanak tőlünk.

A müncheni volt az első olimpiai játékok, amelyen a szervezők szabadon hozzáférhető számítógépes adatbázist hoztak létre. Ez többek között azt is rögzítette, ki hol lakik – magyarázza Ladany.

De elképzelhető-e szerinte, hogy Fortuna kegye és a logikus magyarázat mellett más is szerepet játszott a megmenekülésében? – Ateista vagyok – rázza a fejét a 83 éves férfi.

– Másnap az újságokban az én nevem tévedésből nem jelent meg a túlélőké között. A feleségem akkoriban egy tudományos kutatóközpontban dolgozott, ahol az egyik kolléga volt olyan tapintatlan, hogy ezt a hírt a tudomására is hozta. Így 24 órán keresztül a feleségem nem tudta, hogy életben vagyok – mondja Ladany, hozzátéve, az egyik újságban le is írták, hogy másodjára nem volt szerencséje német földön.

Nem München ugyanis az első, ahol túl kellett élnie Németországban. Nyolc és fél évesen megmenekül az alsószászországi Bergen-Belsen koncentrációs táborából, ahová Magyarországról deportálják 1944-ben, a német megszállás idején. Az akkoriban ötéves Shaul Jugoszlávia 1941-es megszállásakor költözik Budapestre a családjával.

Shaul Ladany (középen), a 10 kilométeres gyaloglás győztese a 8. Maccabi Játékokon Tel-Avivban, 1969
Fotó: Wikimedia

Münchenben Shaul Ladany az izraeli csapat egyetlen holokauszt-túlélő tagja. És ugyancsak az egyetlen, aki ellene van, hogy a csapat életben maradt tagjai a történtek után haladéktalanul visszatérjenek a zsidó államba. Nem akarja, hogy ezzel azt mutassák, behódolnak a terroristáknak. – Azzal mentünk ki Münchenbe, hogy megmutassuk, izraeliként mi is bárkivel, egyenlő feltételek mellett meg tudunk küzdeni. Tudtuk, hogy előfordulnak támadások izraeli érdekeltségek, így repülőgépek ellen. De mindenki abból indult ki, az olimpiai játékok ideje alatt hallgatnak a fegyverek. Ezt az eszmét sértették meg a terroristák – idézi fel az aktív sportolóként és most is jellegzetes szarukeretes szemüveget viselő Ladany.

Bergen-Belsen, 1944. „Minden napjára emlékszem annak a hat hónapnak: az éhségre, az esőre, a hidegre, a vég nélküli névsorolvasásra, a magasfeszültségű kerítés mögött húzódó szögesdrót kerítésekre, az őrtornyokra, a velünk állandóan ordító SS-tisztekre, köztük különösen egy nyúlszájúra, valamint a mellettünk lévő táborokban lakó, csíkos ruhás holland foglyokra”, írja Ladany az Izraelben 1997-ben, az Egyesült Államokban egy évtizeddel később, Az út királya címmel megjelent önéletrajzában. A német lágerben számos magyarországi zsidó gyereket tartottak fogva, de itt lelte halálát a tábor 1945. áprilisi felszabadulása előtt pár héttel a német Anna (Anne) Frank is.

– Tagja vagyok bergen-belseni túlélők két csoportjának is, de csak kevesekkel állok személyes kapcsolatban. A húgomon kívül talán egyvalakivel, aki az egyesült államokbeli Virginiában él, illetve van még valaki a falumban, Omerben, noha a virginiai illetővel ő is szorosabb kapcsolatban van, mint velem – mondja nevetve.

„Mondott valamit?”

A táborból való szabadulása és a müncheni olimpia között Ladany már jár (Nyugat-)Németországban. Mégpedig 1959-ben, 23 éves cserediákként utazgatva, táskáján a kék Dávid-csillagos izraeli zászlóval. Ezzel is azt akarja mutatni büszke izraeliként: ti meg akartatok ölni bennünket, de élünk, itt vagyunk. Kérdezem, tapasztalt-e ezen az úton bármiféle antiszemitizmust másfél évtizeddel a holokauszt után?

– Soha – feleli. Hozzáteszi, nagyon érzékeny a zsidóságát érintő negatív megjegyzésekre, könnyen dühbe gurul, ha ilyesmivel szembesül. – Az 1968-as olimpia alkalmával Mexikóban utazgattunk. Én az Izrael feliratú melegítőfelsőmben voltam, amikor egyszer csak hallom, mellettem egy köpcös férfi azt mondja a társának németül: Schwein (disznó). Odaléptem hozzá, hátrafeszítettem a karját, és megkérdeztem, „Haben Sie etwas gesagt?” (Mondott valamit?) „Nein” (nem), felelte – mesél el egy esetet a fél évszázaddal ezelőtti izraeli olimpikon.

Vallásként nem tud kapcsolódni a zsidóságához. – De akárhol élünk is, akármilyen országnak vagyunk az állampolgárai, mi egy nép vagyunk – mondja. Ezt a szellemiséget emeli ki a Maccabi Játékok kapcsán is, amelyeknek idén – a sors fintoraként a németországi zsidó csapat felkértjeként – a résztvevője, Budapestnek pedig a vendége volt. Kissé furán fest a hátán Németország feliratú melegítőben. Mindenesetre jövő áprilisban már 84 kilométert kell gyalogolnia – az önmagának járó születésnapi ajándékként.