Szétfűrészelt oltár

A régi maják feladták az akkori világban egyedülálló, csodálatos kultúrájukat. Utódaik, a mai maják élnek, 24-féle maja nyelvet beszélnek, s ugyanúgy értetlenkednek, és csodálják az örökséget, mint mi.

Hatnapi gyaloglás, sátorban alvás a guatemalai dzsungelben – nem sok jót ígért. Különösen azért, mert két éve hasonló kolumbiai vándorlást egy ismeretlen indián város felé csaknem feladtam. Öt eldugott, csak gyalog megközelíthető maja várost láthatok. Ez a nagy maja alföld, csak éppen dzsungelkivitelben. Végül is miért ne? A guatemalai–mexikói zöldhatárnál lévő El Miradort látni kell!

Tizenöt évvel ezelőtt jutottam el először az óceánon túlra. Meghívómat, egy Costa Rica-i antropológust arra kértem, ha már ott vagyok, hadd látogassam meg Guatemalát és a maja piramisokat. Az nem érdekes, inkább nézzem meg a koloniális várost, Antiguát, javasolta. Nem, én a piramisokat szeretném, kötöttem az ebet a karóhoz. Majdnem összevesztünk. Azért megnéztem a Guatemalaváros melletti turistalátványosságot, a négyzethálós szerkezetű, koloniális Antiguát: amolyan guatemalai Szentendre. Másnap pedig elrepültem az északi Petén megyébe, Floresbe, majd busszal tovább Tikalba.

Tikal az egyik legnagyobb és legszebben helyreállított maja város. A guatemalai turizmus egyik fő célpontja. Az idegenvezető lassan adagolta az információkat. Mutatott krokodilt, mesélt a jaguárokról, megkopogtatta a maják szent fáját, a ceibafát. Azután rámutatott egy halomra: piramis. Mit szórakozik ez velünk, méltatlankodtam magamban. Ám a halmot megkerülve kiderült, tényleg piramis, csak a fele van kibontva. Majd következett a tikali Nagy pláza az óriási piramisokkal. Ez volt az áramütés. Másnap már a közeli Yaxhába igyekeztem, ahol a szúnyograjokat leszámítva szinte egyedül barangoltam be a régészeti parkot. Megdöbbentem, hogy viszonylag kis területen ennyire sűrűn vannak maja városok. Néhány évvel később visszatértem, s eljutottam a „romok folyója”, a río La Pasión mellett csak csónakkal megközelíthető Seibal és Aquateca romvárosokba is. Valamikor ezeket látogathatóvá tették, ritkították az őserdőt, néhány romot restauráltak, sétautakat alakítottak ki, de láthatóan nem keresik a turisták, már őrszemélyzet sincs. Kincsrablók szét is fűrészelték az egyik jaguároltárt a kőjaguár szépen kidolgozott fejéért.

Guatemala híre nem a legjobb. A 150 ezer halottat maga után hagyó polgárháború már a múlté, de tragikuma itt kísért. A közép-amerikai „rosszfiúk országai”, El Salvador, Honduras és Mexikó között Guatemala is ott szerepel. Az országon vonul át az Amerika felé tartó drogkereskedelem és menekülthullám, magas a gyilkossági ráta, kevesen kapnak büntetést.

Bár soha nem éreztem magam fenyegetve, néha azért fojtogató volt a levegő. Például Guatemalaváros központjában vagy az amerikai nagykövetség környékén (mely, mint egy vár, körül van bástyázva). A vidéki hétköznapi állapotokat jelzi, hogy Floresben egy élelmiszerboltban a joghurt mellett állt a fegyveres őr. A gyorsétteremben két férfi ette a hamburgert, mellettük a széken jókora pisztoly pihent. Láttam földművelőt puskával a hátán. Sok helyen ki van téve a tábla: Pisztollyal belépni tilos! A helyiek megnyugtattak: a bűnözés a fővárosra összpontosul, vidéken nyugalom van.

De a majákért mindent: rászántam magam a kalandos El Mirador-expedícióra. El Mirador a máig ismert legmagasabb (77 m) maja piramissal Guatemala és Mexikó zöldhatárán fekszik az őserdőben. Kétezer éve hagyták el a maják, s alig száz éve fedezték fel. El Miradorba nem vezet út, csak gyalog járható be a hatalmas őserdő. Az utolsó lakott hely: Carmelita. Lakosai korábban kaucsukgyűjtésből éltek, most abból, hogy szervezik az öt-hat napos túrákat. A gyalogutak még a száraz (téli) időszakban sem mindig jól járhatók, esős időszakban csak bajosan lehet a vizenyős részeken átkecmeregni. Óriási területen nincs egyetlen település sem. A csomagokat öszvérfogatok viszik, a kis csapattal megy egy túravezető, egy öszvérhajcsár és egy szakács. Már két fővel is indítják a túrát. Visszafogott az érdeklődés. Ez a carmelitaiaknak nem jó, viszont legalább tovább marad a maja világ érintetlen. Hajnalban indultunk, gyalogoltunk, délután érkeztünk meg a táborhelyre. Óriási fekete műanyag ponyva alatt sátrak, tűzhely; távolabb kezdetleges illemhely, mosdó. El Miradorban a mosdó egy felfüggesztett vödör, amelyből kis csapon lehet hideg vizet engedni. Kevés a víz, egy főre negyven pesóért fél vödör víz jut. El Miradorban éjjel eleredt az eső, a helyi segítők rögtön igyekeztek összegyűjteni. Szerintem ezt ittuk a következő napokban, óvatosságból beledobtunk víztisztítót. A táborhelyeken villany és térerő nincs. Reggelire rántotta, sült bab és tortilla. Délben szendvics, este pedig a velünk tartó szakácsnő, Vittoria főz valamit: főleg párolt zöldségeket. Nappal meleg volt, éjjel hideg. El Miradorban nagyon hideg. Hajnali négykor kimenekültem a sátorból. A konyhánál már égett a tűz. Rögtön kínálták a teának, kávénak való forró vizet: caliente, caliente, azaz forró, mondták – soha egyetlen szót nem voltak hajlandók mondani más nyelven, csak spanyolul.

Kis csapatunknak nem volt más dolga, mint gyalogolni. A nagyobb súlyt az öszvérek vitték.

A gyalogút, leginkább ösvény egyenes, szinte nyílegyenes, csak kisebb árkok, halmok (növényekkel benőtt piramisok?) szabdalják. A túrázókat regisztrálják, meg kell adni az értesíthető hozzátartozók nevét. Nézegettem a füzetet, magyar nevet nem találtam benne. Az expedíciókon részt vevők életkora általában húsz és harminc év közötti, mutatóba akad hatvan év fölötti. Mi hatfős nemzetközi csapatot alkottunk.

Hat nap alatt száz kilométert gyalogolva öt maja várost jártunk be: El Tintalt, El Miradort (mely összekapcsolódik La Muertával), Nakbét, La Floridát. Nem érintettük Waknát és Iknalt, állítólag arra járhatatlanok az utak. Akárhol mentünk – egy ideig a nyílegyenes „maja főúton” –, mindenhol ember alkotta szabályos „alakzatokat” (struktúrákat) láttunk. Az egész dzsungel tele van maja emlékekkel. A városok nagy része nincs feltárva, legföljebb egy-egy piramis, szakrális hely félig-meddig kibontva, restaurálva. El Miradorban komoly ásatások folynak, hiszen ott tíz éve találták meg az eddig ismert legrégebbi maja frízt (stukkót): Ixbalanque és Hunapu istenek fürdését ábrázolja.

Guatemala, Mexikó és Belize között végtelennek tűnő sík területet borít be a dzsungel. Csak néhány domborulat emelkedik ki. Alul a zöld őserdő madarakkal, leginkább bőgő- és pókmajmokkal, jaguárokkal. Néhány kiemelkedés jelzi a maja városok piramisait. Igaz, az építményeket kétezer év alatt visszavette a természet, egy-egy faragott kő, lépcsődarab azért árulkodik.

A piramisokat nem lehet egyszerű megszabadítani a burjánzó növényzettől. Ha leszednék róluk a fákat, bokrokat, akkor velük együtt kitépnék a falakat, lépcsősorokat is. Ezért mindig csak egy-egy részt bontanak ki, a növényeket kiszárítják. Feltárni az egészet nem lehet, nem is érdemes.

Az expedícióról visszatérve ismét meglátogattuk kedvenc maja városainkat, Tikalt, Yaxhát. Meglepődve tapasztaltuk, hogy a korábbiaknál is kevesebb a turista; s Floresben kongtak az ürességtől a szállodák és az éttermek. Florest néhány éve földrengés rázta meg, a kis szigeten fekvő óváros egy része belecsúszott a tóba. A korábbi felfutó turizmus megtorpant, sőt visszaesett. Nem valószínű, hogy az itt gyakori földrengéstől, sokkal inkább a „rosszfiúk”, a kirívó bűnügyi statisztikák miatt félnek az emberek Guatemalától. Esetleg tényleg nem annyira vonzó a kulturális turizmus, hidegen hagyja az embereket az önmagát feladó, maga után kérdéseket hagyó maja kultúra?

Guatemala megkapó ország. Lenyűgöző a táj, talán a legtöbbet mutat a régi, Kolumbusz előtti Amerika arcából. A régi maják feladták az akkori világban egyedülálló, csodálatos kultúrájukat. Utódaik, a mai maják élnek, 24-féle maja nyelvet beszélnek, s ugyanúgy értetlenkednek, és csodálják az örökséget, mint mi.