Downton Abbey a kifutón

A film és a divat kölcsönhatásából mindkét iparág profitál. Az elmúlt bő tíz évben az igazi kölcsönhatás a sorozatok és az utcai divat között van.

Katalin hercegnő 2015 márciusában látogatást tett a londoni Ealing Stúdióban a Downton Abbey című brit történelmi sorozat forgatásán, képünkön Joanne Froggatt és Michelle Dockery színésznővel beszélget. Retróláz Fotó: REUTERS/Pool/Chris Jackson

Az üzlet a filmek inspirálta ruhák tervezésé­ben rejlik. Mikor 2013-ban Baz Luhrmann bemutatta A nagy Gatsby feldolgozását, Pradától Tiffanyig a divat- és ékszerházak elkezdtek 20-as évekbeli darabokat gyártani. A film jelmeztervezőjének, Caroline Martinnak még saját kollekciója is készült, amelyet az online divatáruházban, a Net-a-Porter-n lehetett megvásárolni. Trish Summerville, az Éhezők viadala második részének tervezője már rosszabbul járt: bár az ő kollekcióját is bemutatta a Net-a-Porter, az már annyira a film disztópikus világának jegyeit képviselte, hogy a közönség nehezen tudta elképzelni a sarki zöldségeshez való sétát Summerville darabjaiban.

Rebecca Hofherr, a Sherlock és Watson tervezője később úgy kommentálta az esetet, hogy ma a tévé teremt igazán divatot, mivel „a moziban vámpírok és szuperhősök a népszerűek, a tévében viszont realisztikusabb problémákkal találkozunk, és realisztikusabb öltözködésre is van lehetőségünk”. Így az elmúlt bő tíz évben az igazi kölcsönhatás a sorozatok és az utcai divat között van. Az együttműködés első fecskéje a Dallas vetélytársaként futó Dinasztia volt, ahol Nolan Miller minden héten 35 ezer dollárt kapott, hogy a főszereplő Joan Collins karakterét megfelelően felöltöztesse. A 90-es években Patricia Field már jóval észszerűbb költségvetésből gazdálkodott, a Szex és New York ikonikus tütüjét például öt dollárért találta a tervező.

Ma a jelmeztervezők nagy része ért egyet ­Hofherrel, és mondja, hogy a tévében nagyobb hatással tud lenni a divatra, mint a filmvásznon. Janie Bryant, aki a Mad Men – Reklámőrültek 60-as évekbeli sikkjéért felelt, az elmúlt években gyakori igazodási pontként jelenik meg, a divattervezők szívesen nyúlnak a Bryant-féle 60-as évekhez inspirációként.

Katalin hercegnő 2015 márciusában látogatást tett a londoni Ealing Stúdióban a Downton Abbey című brit történelmi sorozat forgatásán, képünkön Joanne Froggatt és Michelle Dockery színésznővel beszélget. Retróláz
Fotó: REUTERS/Pool/Chris Jackson

Amikor kilenc évvel ezelőtt bemutatták a Downton Abbey-t, Angliában felbolydult a divatvilág. A kritikusok nem győzték dicsérni a sorozat jelmezhűségét és a tévés költségvetés ellenére való kidolgozottságát, az utcákon pedig egyre-másra jelentek meg a nagy- és dédmama szekrényéből előtúrt sálak, a 10-es éveket idéző kiegészítők. A sorozat néhány év alatt eljutott a 20-as évekig, így a Gatsby-lázzal karöltve árasztották el az Instagramot a 20-as évek Downtonjának újraértelmezései.

Jelenleg a retróláz a 80-as éveket idézi, a kifutók tele vannak válltömésekkel, pliszírozással és neonszínekkel. Egyes szakértők szerint azért is kellett mostanra időzíteni a sorozatból készült mozifilm bemutatását, hogy az influencerek hatása decemberig elérjen a megfelelő vásárlóközönségig, és 2020-ban újraélhessük az 1920-as éveket. Ez a fast fashion üzletek számára villámgyors kapszulakollekciókat jelentene, amelyek valószínűleg azonnal elfogynának a polcokról, ugyanúgy, mint mikor a H&M ­Trish Summerville-lel együttműködve elkészítette a Leány gyöngy fülbevalóval kollekciót, vagy mikor az amerikai nagyáruházak, a Neiman Marcus, a Bloomingdale’s és a Macy’s közös kollekciót árult az Óz, a hatalmas nyomán.

Érdekes módon a jelmezeik miatt kevésbé ünnepelt sorozatok is divatőrületet teremthetnek. A Ha szólít a szív például rendszeres kritikákat kap, hogy nem mutatja be hitelesen a kanadai határvidék lakóinak öltözködését. Ez egyrészt köszönhető a gyártó Hallmark alacsony költségvetésének, másrészt a jelmeztervező Barbara Gregusova víziójának, aki „egy XXI. századi 10-es éveket” szeretne látni, ráadásul a Hallmark-cukormázzal leöntve. Így hiába nincsenek a főhősök lakóhelyén betonutak, a bokáig érő szoknyák sosem koszosak, a ruhák színei pedig mindig ragyogó pasztellek. A főszereplő Erin Krakow világoskék kabátja például kifejezett Instagram-cunamit indított el, divatinfluencerek garmadája fényképeztette magát hosszú világoskék kabátban.

A rossz nyelvek ugyanakkor felteszik a kérdést, hogy a divat és a filmvilág kapcsolata mennyire kétszereplős játszma. A legnagyobb vásárlást ugyanis az influencerek generálják, a sorozatok és filmek készítői pedig súlyos dollárezreket szánnak az influencermarketingre. A XXI. század embere nem bízik a klasszikus reklámokban, inkább hallgat a véleményvezérekre. Nekik azonban olyan terméket kell adni, amely kényelmes és jól hordható, hogy minél meggyőzőbb pozitív posztot tudjanak közzétenni. Néhány szakértő már feltette a kérdést, hogy ha a divatot sosem tanult véleményvezérek mondják ki a végső szót egy film vagy sorozat jelmezeiről, akkor mi marad a valódi művészetből. Mivel azonban jelenleg a hármas együttműködés igen jövedelmező, az üzlet felülírja a művészi kérdéseket.

Régi idők meséje

Lepecsételnek egy levelet, amely vonattal, autóval és motorral érkezik meg a Downton Abbey-t alakító Highclere kastélyba, hogy az út során a mozifilmes nagytotálok és az ismerős zene nagyzenekari változata nyomán minden rajongó ismét 2015-ben érezhesse magát, mikor utoljára töltötte vasárnap estéit a Crawley család társaságában. Így indul a hat évadot megélt, nem amerikai sorozat esetében példátlan számú Golden Globe és Emmy-díjat besöpört sorozat mozifilmes újrája. A múltidézés tökéletes, a hangulat azonnal megfogja a nézőt, és ismerősként köszönti a nagybirtokos arisztokrata család tagjait és szolgálóikat. A film azonban nem tudja kinőni a kis képernyőről nagy vászonra került darabok gyerekbetegségeit, és ahogy azt például a High School Musical mozis változata is tette, kifejezetten a rajongóknak készül. Önállóan is értelmezhető mű, így nem szükséges ismerni a konyhalány Daisy élettörténetét, hogy átérezzük a házasodástól való félelmét, és Maggie Smith özvegy grófnéjának egysorosai is ugyanolyan ütősek a hat évad kontextusa nélkül.

Julian Fellowes forgatókönyve éppen ezért egyfelől zseniális, mivel önálló egységként teszi lehetővé, hogy minden karakter pontosan azt tegye, amit elvárnánk tőle, másrészt ugyanezért igen gyenge, hiszen a mozis kamerakezelésen kívül semmi újat nem nyújt a minden évadban kötelező, másfél órás karácsonyi különkiadáson túl. A Downton Abbey mozifilm sokkal inkább tűnik egy sorozatrésznek vagy egyenesen egy Halálos iramban jellegű franchise indító epizódjának, semmint a sorozat lezárásának.

A film összesen 17 karaktert mozgat két órában, így hiába beszél a melegek helyzetéről vagy egy hitchcocki kémthrillert gyengén idéző gyilkossági kísérletről, valójában minden konfliktusban csak a felszínt kapargatja. A problémák bemutatásában sokszor a sorozat sem jeleskedett, de a nyolc rész és a kötelező karácsonyi különkiadások mégis több időt kínáltak a szereplők kezelésére. A film konfliktusai önmagukban sem erősek, a feloldásuk pedig szinte meseszerűen egyszerű, ám a rajongók ezt aligha bánják. Boldogan merülnek el a 20-as évek glamourjában, amelyet nem befolyásolnak sem a gazdasági világválság előzményei, sem a XXI. század problémai. Donal Woods díszletei és Anna Robbins jelmezei pontosan hozzák a Gatsby-korszak brit hangulatát, és Julian Fellowes jóval erősebb Gosford Parkjának nyomozási drámájára sincs szükség, hogy habkönnyű kikapcsolódásként ne sajnáljunk két órát a Crawley család társaságában tölteni.